Az égi futballpályán szokatlan nyüzsgés volt. Nyáron, egy unalmas szombat délután talán még sosem volt itt ennyi ember. Az egész déltájban kezdődött, amikor először csak néhányan jelentek meg és ültek le a lelátón, majd egyre többen és többen jöttek, hosszú tömött sorokban.

Mi van itt? – kérdezte a pálya gondnoka, miközben újabb és újabb szektorokat kellett megnyitnia az újonnan érkezőknek. A nézők többsége feszülten és izgatottan fészkelődött a székeken, jól láthatóan vártak valakit.

- Szerinted tényleg a pályához jön majd egyből?

- Hova máshova menne? Csak végig kell mennie a kötelező eljárásokon, hiszen tudod!

- Persze, persze, igazad van. Biztos rengeteg aláírást is ki kell osztania, amíg ideér!

- Elnézést, de mi történt? Kire vár itt mindenki? Maradona óta nem volt itt ekkora csődület! – kérdezte ekkor a még mindig semmit sem sejtő pályakarbantartó munkás.

- Uram, maga még nem tudja? Ma délelőtt meghalt, ma délelőtt elment…

A válasz második felét a kérdező már nem hallhatta, hiszen egyszerre hatalmas morajlás, majd üdvrivalgás hallatszódott a játékoskijáró felől. Itt van! Tényleg itt van -kiáltották egyre többen és többen! Addigra már sok tízezresre duzzadt az érdeklődők létszáma: tiszteletben megőszült édesapák és édesanyák, fiatalon eltávozott férfiak és nők, rengeteg volt játékos (legyen sokszoros válogatott vagy megye1-es műkedvelő) és edző, amatőrök és profik, rajongók és szakemberek szerették volna egy emberként látni a Legendát. Amikor pedig végre megérkezett: leírhatatlan volt a hatás. Sokan éljeneztek, kiabáltak, ugráltak, énekeltek: Törő, Kese, Andris! – zúgtak a kiáltások és rigmusok, zengett a Hajrá Újpest és a Ria, ria Hungária! Megint mások pedig könnyes szemmel bámulva maguk elé csak annyit tudtak mondani: el se hiszem, hogy ma újra láthatom a csodát. Aztán hirtelen csend lett.

Törő, mindenki Törője lassan sétált ki a pályára. Látszott, hogy kissé bizonytalanul mozog, hiszen az elmúlt években elszokott már attól, hogy segítség nélkül, egészséges testben sétáljon. A szenvedései ott lenn azonban véget értek, itt fenn pedig valami új kezdődött. Újra fiatal volt és újra egészséges – hiszen idefenn mindenki eldöntheti, milyen alakban létezik tovább. Tett egy-két óvatos bemelegítő mozdulatot, majd tétován körbenézett. Valami még hiányzott.

Kese! Ezt kapd ki! – zúgott a kiáltás, majd a pálya túlsó feléről, szinte a semmiből elemi erővel érkezett egy labda. Andris rögtön felismerte Beneferi hangját, és tudta: ahhoz, hogy ezt a labdát levegye, minden valamikori tudására szükség lesz! Felugrott, majd mellel elegánsan lekezelte a fekete-fehér bőrgolyót. Aztán dekázni, játszani, trükközni, kezdett a labdával – úgy, hogy akik eddig még ülve voltak, azok is felpattantak a helyükről! Ez ő, igen ez ő! És már csinálja! Már táncol!

Egy kisebb, lilamezes csoport pedig már el is kezdte énekelni:

„Az Újpest pályán, egy csillag ragyog.

Törőnek hívják a csillagot.

Az Újpest tábor kedvence Ő,

Előre Lilák! És táncolj Törő! Táncolj Törő!

Andris megállt, majd arcán csibészes mosollyal kiszólt a többieknek: no mi lesz gyerekek, nem játszunk? Rögtönzött mérkőzés vette kezdetét: az Újpest a magyar válogatott ellen! Az egyik oldalon ott volt Törőcsik, Szusza, Göröcs, Bene, Fekete, Lázár (edző: Baróti Lajos), a másik oldalon pedig Puskás, Albert, Kocsis, Varga, Czibor, Grosics (edző Sebes Gusztáv) – a sor pedig hosszan folytatható lenne, hiszen rengeteg ültek még ott és vártak arra, hogy ha csak egy percre is, de beszállhassanak a meccsbe.

Puhl Sándor, a játékvezető a sípjába fújt, és kezdetét vette a mérkőzés! A labdát rögtön a bal szélen Törőcsik kapta, aki egy testcsellel már el is fektette védőjét és lendületesen a kapu felé indult.  Táncol! Megint táncol!  A lila szektorban tomboló Újpest-szurkolók pedig újra rákezdtek egy klasszikus, sokszor énekelt dal kissé módosított változatára:

„Az égi pályán egy csillag ragyog,

Törőnek hívják a csillagot.

Az Újpest-tábor kedvence Ő,

Előre Lilák! És táncolj Törő! Táncolj Törő!

És ő csak táncolt, és táncolt – miközben idelenn egy ország feketébe borult...  Nyugodj békében Törő!

I.L.

(A kép forrása és Törő pályafutása: https://valogatott.blog.hu/2013/05/01/osztalynaplo_torocsik_andras_58_eves )

No hát akkor következzék a lényeg! Mielőtt belekezdenék, elnézést kérek azoktól, akik tűkön ülve várták a múltkori írás folytatását: végzős osztálykámmal próbaérettségit írtunk, amit a héten mindenképp ki akartam javítani – ez az elmúlt nyolc napban kitöltötte minden időmet, így nem maradt már sem időm, sem energiám a sorozat folytatására. No de majd most!

Jöjjenek tehát a piszkos anyagiak!

 Mennyit keres ma egy tanár? Ehhez segítségül linkelek egy táblázatokkal bőven ellátott cikket, ahol az anyagiak pontosan megtalálhatóak: https://www.hrportal.hu/hr/pedagogus-bertabla-2022-20220109.html Figyelem! A táblázatban lévő összegek bruttó összegek, ezekből még adózni is kell egy keveset (az átszámoláshoz is itt egy link: https://www.profession.hu/kalkulatorok/ber ).

Általánosságban:

Ahhoz, hogy ezt pontosan megérthessük, át kell látni a rendszer működését. Alapvetően amikor egy pedagógus kikerül az egyetemről, akkor gyakornok státuszban kezd dolgozni az őt először alkalmazó oktatási intézményben. Ma már ez eléri a pedagógus 1 kategóriában levők fizetését – ez egy kis korrekciónak, illetve az ágazati szakmai pótléknak (az alapilletmény 20%-a) köszönhetően – ez például pályám kezdetén még nem volt így. De mivel idén a garantált minimálbér (másnéven szakmunkás minimálbér) bruttó 260 000 forintra emelkedett, ezért kénytelenek voltak ilyen módon a kezdők és legalsó kategóriák bérét is emelni – mégiscsak ciki lett volna, ha egy tanár fizetése nem éri el a szakmunkás bérminimumot..

 Két év gyakornokságot követően pályakezdőnk egy hosszadalmas eljárással minősül – azaz az egyetem után két évvel újra bebizonyítja, hogy alkalmas tanítani. Ebben a pedagógus 1 kategóriában aztán, ahogy telnek az évek, szép lassan emelkedik a fizetése. A hetedik ped1-es év után elvileg kötelező még egyszer minősülnie pedagógus2 kategóriába – ez azt jelenti, hogy a tanári pályája kilencedik évében újra (az előzőnél egy kicsit még részletesebb folyamaton átesve, pl. portfoliót készítve) bebizonyítja, hogy alkalmas a tanári pályára. Ezen felül (ha kellő időt eltöltött már a pályán) akkor lehet mesterpedagógus (aki a többieket képzi, minősíti stb.) vagy kutatótanár (aki tudományos kutatásokat végez, publikál, doktorál stb.).

 De térjünk vissza példaként hozott tanárunkhoz. A 2022-es béremelés óta (ami igazából az ágazati szakmai pótlék emelése volt, de ezt most ne keverjük ide) a kezdő pedagógusok (gyakornokok) nettó 207 480 forintot keresnek. Ez az összeg az ötödik év végéig változatlan marad. Egy tíz éve tanító, ped1-es kolléga 218 691, ped2-es tanár 242 991 forintot vihet haza. A 15 éve tanító tanár fizetése ped1-ben 234 891, ped2-ben 259 190 forint. Azt itt jegyezném meg, hogy ezekhez az összegekhez végig egy gyermeket nem nevelő, csak szaktárgyakat tanító, egyetemi végzettségű kollégát hoztam példának. Egy vagy több gyermek esetén a családi adókedvezmény, illetve az osztályfőnöki/vezetői pótlék természetesen emel a fizetésen. Egy húsz éve tanító ped 1-es kolléga 251 090, ped2-es kolléga 275 389 forintot kap kézhez. Tehát, egy tanár, aki „megúszta” eddig a minősülést, egyetemi diplomája van, nincs gyereke és nem osztályfőnök, 20 év munkaviszony után kereshet 250 ezer forintot.

 Alsós tanítók esetében ez az összeg még kevesebb, hiszen többségüknek főiskolai diplomája van – így jelen példánál maradva egy húsz éve a pályán lévő, gyermektelen tanító néni keresete 218 691 forint, ha olyan szerencsés, hogy született két gyermeke, akkor 258 690 forintot kereshet. Ugyanezen vonalon haladva egy nyugdíj előtt álló, negyven éve a pályán lévő tanítónő fizetése 269 720 forint. Ha ő vállalta a minősülést, és 35-40 év munka után újra bebizonyította, hogy tud tanítani, akkor megkereshet 291 598 forintot.

 A tisztelt olvasó persze most azt mondhatja, hogy oké, ez csak az alapbér – ebből még egy egész jó kis fizetés is kijöhet a pótlékokkal! A 2014-es „nagy emelés” óta pótlékként csupán az osztályfőnöki (kollégiumi csoportvezetői), a vezetői (munkaközösség-vezető, intézményvezető, intézményvezető-helyettes) pótlékok maradtak meg, azoknak hozzávetőleges összegei a következő linken olvashatóak: https://officina.hu/belfoeld/240-pedagogus-potlekok . Ezek összege munkahelyenként, tankerületenként és pozíciónként eltérhet, az osztályfőnöki az alapfizetés 20-40 %-a lehet. Ez tehát egyénenként eltérő, az én esetemben például a 237 000 fizetésemből nagyjából negyvenezer forint ez a pótlék.

 És hogy mi jön még ezekre a fizetésekre? Semmi. Amikor a tisztelt olvasó 2014-15 tájékán mindenhonnan azt hallotta, hogy megemelték a tanárok fizetését, akkor arról az apróságról nyilván nem értesült, hogy minden egyéb további pótlék és juttatás megszűnt a fent említetteken kívül. Tehát NINCS: ruhapénz, cafeteria, Széchenyi-utalvány, év végi jutalom, 13.havi bér stb. Semmi. Csupán a munkába járást térítik a közalkalmazottként ingázóknak. És persze azt sem hallhatta a kedves olvasó, hogy a kötelező 18 órás heti tanítás óra ezzel párhuzamosan felkúszott 22-26 óráig. Tehát nőtt ugyan az alapfizetés, de csökkentek a pótlékok és nőtt a munkaterhelés. És ami (szerintem) a legfelháborítóbb az egészben, hogy az eseti helyettesítések esetén (tehát amikor egy kolléga beteg, és be kell menni helyette) túlórát a 30. nap után fizetnek ki. Azaz harminc napig (harminc alkalommal) ingyen kell helyettesíteni, túlórázni – ha ez megvolt, akkor utána kifizetnek mindenféle plusz munkát. Képzeljük el ugyanazt egy multanacionális cég esetén: akkor fizetjük ki a túlóradíjadat, ha előtte már harmincszor bennmaradtál többet dolgozni. Ugye ez elképzelhetetlen?

 No de mi a helyzet osztályfőnökként a kirándulásokkal, szaktanárként a délutáni, esti vagy hétvégi foglalkozásokkal? A válasz: semmi. Jár az alapfizetés és a pótlék, de nem kapsz plusz pénzt sem délután (mondjuk a napi nyolc órán felüli versenyeztetésre), sem estére (pl. sulidiszkó, iskolai program, kirándulás), sem hétvégére (kirándulások). Tehát ha én elviszek egy osztály három napra kirándulni (péntek reggel hétkor találkozunk – indulunk, vasárnap este hétkor érkezünk), az ugye hatvan óra együtt töltött idő. Abból lejön kétszer hat óra (nincs annyi) alvás, marad 48 óra, amikor felügyeltem (értsd vigyáztam rá, neveltem, életben tartottam, óvtam, megmentettem stb.) mondjuk 30 gyerekre – akkor mennyi pénzt kapok ezért pluszban? Igen, semmit. A hétköznapokban napi nyolc órára kapom a fizetésem (heti öt napban 40 óra az elvileg fizetett munkám), tehát maximum 8 órát fizetnek ki a 48-ból – azaz egy háromnapos, péntek-szombat-vasárnapi kirándulás alatt 40 órát ingyen dolgozok… Igen, én vagyok a hülye, megérdemlem. Kirándulást szervezel? Iskolán kívüli programot szervezel? Színházlátogatást szervezel? Mehet mind, de persze ingyen – hiszen az alapfizetésedben busásan meg vagy fizetve.

 Eddigi pályám alatt egyedül a Határtalanul program volt kivétel, ahol megfizették a projektvezetőt (aki szervezte és lepapírozta gyakorlatilag egyedül az egészet) illetve a kísérőtanárokat. Akkor az ötnapos erdélyi kirándulásért bruttó 75 000 forint, azaz nettó 45 000 forintot kaptak a kísérőtanárok. Ez hatórás alvással számolva 84 ébren töltött, azaz munkaórát jelentett – ez nagyjából 536 forintos órabért jelent. Mondhatnánk még, hogy hohó, de még ott az alapfizetés – de erre az időszakra a „normál” állásunkból szabadságot kellett kivenni, mert az mégsem járja, ha két helyről kapjuk ezt a bődületes fizetést. E sorok írója további 65 000 forint projektvezetői díjat kapott (mivel ő volt a felelős a kirándulás megszervezésének adminisztratív részeiért, a pályázat benyújtásáért – mindenféle büntetőjogi felelősségekkel kiegészítve), ez (ha nem számítjuk az előkészítő néhány hónap, majd az azt követő néhány hét plusz feladatait) további 774 forintos óránkénti bért jelent a kirándulás szervezéséért és kíséréséért –azaz a projektvezető és osztályfőnök összesen 110 000 forintot „kaszált” az öt nap alatt – ez 1309 forintos óradíjat jelent. Ha beleszámítjuk azt a nagyjából 30 további munkaórát (előkészítés, lezárás), akkor a díjazás (tehát a 110 000 forint a 114 órára) összeségében 965 forint körüli összegre jön ki. Nyilván nem ezért szerveztem, hanem a gyerekek miatt – bár azért a pénz is jól esik. J

SAJÁT PÉLDA:

• 2013 őszétől vagyok teljes állású pedagógus (márciustól tanítottam részmunkaidőben), akkor 111.832 forintos gyakornoki fizetéssel indítottam – mivel még nem voltam osztályfőnök.
• 2014 őszétől (osztályfőnökként) már 162. 097 forintot kaptam kézhez (kb. 40 000 forintos ofő pótlék)
• 2015 őszétől vagyok a jelenlegi iskolámban tanár, ami a bérezésemben visszaesést jelentett, hiszen az első évemben nem voltam osztályfőnök, így ez 2016 áprilisában 141 803 forintos fizetést jelentett – már egy gyermekkel rendelkező apukaként
• 2017. február: Olyan szerencsés voltam, hogy mivel már 2013 márciusától dolgoztam, ezért 2016 márciusában (tavaszán) minősülhettem pedagógus 1-be. Emelt fizetést csak következő januártól kaptam, így 2017 februárjában már 185 493 forintot kerestem. A rendszer sajátossága, hogy 16 márciusától ugyan papíron már pedagógus 1-nek számítottam, de a fizetés még kilenc hónapig kevesebb volt (mivel közalkalmazottéknál ez csak januárban emelkedhet). Saját számításom szerint ebben az apró kis időszakban 391 500 forinttól estem el emiatt a kis „anomália” miatt. Sebaj, így mulat egy magyar úr! J
• 2020 februárja volt a következő nagy dátum, akkor a korábbi 196 973-ról végre „felugrott” a fizetésem kétszázezer forint fölé, egész pontosan 210 472 forintra! Ha jól emlékszem, pezsgőt is bontottunk – tanári működésem hetedik évében elértem a kétszázezres állomhatárt.
• Jelenleg a fizetésem 237 000 forint, ebből nagyjából negyvenezer forintot tesz ki az osztályfőnöki pótlék. Ha jövőre valami oknál fogva nem lennék osztályfőnök, akkor a fizetésem visszaesne a minimum alá, amit a rendszer felkerekíteni a 207 480-ra.

 És még egy apróság, amiről sokan nem tudnak. A 2015-ös „nagy emelés” után egy-két hónappal a kormány a Magyar Közlönyben jelezte, hogy a pedagógus fizetések alapja nem a folyamatosan növekvő minimálbér lesz, hanem az akkori minimálbérből megállapított vetítési alap (101 500 ft). Ha a fizetésemet ma az eredeti tervek szerint a minimálbérhez képest kapnám (ami most 200 000 forint), akkor az jelenleg 393 414 forint lenne, azaz havonta 156 000 forinttal kapnék többet… Ez esetben azt hiszem, hogy nem lenne most miért írogatnom…

Összegezve

Kétségtelen tény, hogy a pedagógus alapbérek az elmúlt években emelkedtek, de ezzel párhuzamosan megszűnt az ezen kívüli juttatások többsége, miközben nőttek a munkaterhek – hiszen a kötelező óraszám megemelkedett 22-26 órára a „boldog békeidők” 18 órájához képest. Például amíg heti 18 tanított óráért 2014-ben 162 000 forintot kaptam (havi négy héttel számolva ez óránként 2 250 forint), addig ez ma 24 tanított óráért 237 000 forint (2 323 forint/óra). Ehhez számoljuk hozzá azt, hogy egy letanított órára átlagban ráadódik körülbelül még egy munkaóra (ami lehet felkészülés, javítás, adminisztráció, készenlét, helyettesítés stb.) – ez tehát a korábbi heti 36 óra helyett heti 48 óra munkát jelent. Erről – mármint a munkaterhekről részletesebben a következő írásomban fogok majd írni.

Mire elég ez?

Megint csak saját példámból kiindulva, az én 237 000 forintos fizetésem arra elég, hogy megéljünk. Semmi másra. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy két gyerekünk van, a párom most gyesen van, valamint nyolcadik éve változó intenzitással építkezünk.

 Általában miután megkapom 4-5.-e környékén a fizetést, 189 500 forint mint fix kiadás 10.-éig elmegy (konyhapénz, menza, sulibüfé, telefonszámla, gyermek állandó könyvsorozata, biztosítás, megtakarítás). Emellett ha adott hónapra számolunk egy tankolást (kb. 15 000 forint), akkor marad egész hónapra 32 500 forint. Általában havonta egyszer a család megkíván egy pizzarendelést (kb. 6000), illetve ideszámítom a havi két bevásárlásom (luxuscikkek: májkrém, felvágottak, sajt, kenyér, gyerekeknek mindenféle földi jó, tovább hétköznapi fogyasztási termékek) további kb. 16 000 forintért, akkor maradt szabadon felhasználhatóként 10 500 forint. Ebből kellene kigazdálkodni a hirtelen kiadásokat, az éppen zajló építkezést, a ruházkodást, a folyamatos önképzést és olyan luxusdolgokat, mint pl. egy színház, mozi vagy focimeccs – vagy épp egy sörözés Pesten a régi haverokkal.

 Mi a helyzet a feleségem bevételével? Mivel megtettük azt a luxust, hogy már két gyermeket is vállaltunk, ezért onnan még egy ideig jóval kevesebb a bevételünk (gyes, családi pótlék), azt el is viszi a két gyerek és a további háztartási kiadások. Amikor újra munkába áll majd a párom, onnan persze növekedni fog a bevétel – ahogy persze akkor már a gyermekekhez kapcsolódó kiadások is. És igen, elkezdődik majd egy rövid, alig húsz évig tartó hiteltörlesztés. De ez már egy másik történet.

 Hogyan tudunk ebből megélni? Egyrészt spórolunk rengeteget azzal, hogy a felújításnál nagyon sok mindent én csináltam meg eddig is (autodidakta módon, persze szakemberek felügyeletével: festés, tapétázás, padló lerakása, betonozás, falrakás, fűtés-, víz- és villanyszerelés stb.), valamint családilag tartunk tyúkokat, van veteményesünk, rengeteg gyümölcsfa, szőlő stb. Emellett hetente egy alkalommal járok plazmát adni, amiért alkalmanként jár 9 000 forint költségtérítés – ez további 36 000 forintot jelent, persze csak ha épp nem betegszem meg. Hogy ez mennyire egészséges hosszú távon? Azt nem tudom, de így legalább tudok magamnak úri módra Pick párizsit venni. J Ha van idő, akkor további alkalmi munkákat is elvállalok – ez főleg magánóra szokott még lenni. És nagyjából ennyi.

 Miért írtam le ezt ennyire részletesen? Azért, hogy akit érdekel az láthassa, hogyan, mennyiből él ma Magyarországon egy 36 éves, kétgyermekes férfi tanár és a családja. Lehet lesznek olyanok, akik szerint ez nem tartozik senkire; akik azt mondják majd, hogy mások is rosszul élnek; akik szerint szégyen, hogy ezt leírtam. Régen én is így gondoltam – de ma már úgy vagyok vele: lehet hogy szégyen, de nem az én szégyenem. És félreértés ne essék, nem sajnáltatni akarom magam, nem kuncsorogni és főleg nem politizálni akarok. Ahogy az első írásomban is írtam: ez helyzetjelzés, ha úgy tetszik, segélykiáltás. Segélykiáltás, amit ugyan egy ember írt, de nem egy emberé: egy társadalmi rétegé, egy szakmáé, egy hivatásé. Mert elhiheti mindenki: rajtam kívül vannak még rengetegen, tanárok, akik hasonló cipőben járnak. Tudom én is a kollégáimtól/kollégáimról, hogy mennyit dolgoznak pluszban, hogy megéljenek. Rengeteget, embertelenül sokat. Le a kalappal előttük, akik a sok nehézség ellenére még mindig kitartanak!

 A legutóbbi cikk után többen írtatok, hogy segítenétek. Hogy támogatnátok, utalnátok pénzt stb. Kérlek ne tegyétek. Annyit tehettek értem-értünk, hogy kiálltok a pedagógusok mellett, hogy minél több embernek elmondjátok a következő hetekben-hónapokban az igazságot: az oktatás a 24. órában van, az oktatásban baj van. Egyre kevesebben vagyunk, fiatalok alig jönnek, az idősek nyugdíjba mennek – és lassan elfogyunk. És akkor ki lesz, aki tanítja majd a gyerekeinket?

 (Zárójelben, az elmúlt hetekben a következő állásajánlatok jöttek szembe:

• ALDI pénztáros: nettó 241 129 (két év után 271 600)
• ALDI raktáros: nettó 308 161
• villanyszerelő mellett segédmunkás, napi 8 órában nettó 320 000 forint
• műanyagablak-beépítő, napi 8 órában nettó 350 000 forint

Még lelkes vagyok, még kitartok. Vajon meddig?)

 Cikksorozatom következő részében a tanárok munkaterheiről fogok írni általánosságban és konkrét példákon keresztül. Köszönöm azoknak, akik velem tartanak és azoknak is, akik ezt a végül kicsit hosszúra nyúlt írást elolvasták! Ha tetszett, kérem osszátok/osszák tovább.

Ivanics László

2022.03.30.

 Korábbi írások a témában:

1. Bevezető: https://majdholnapblog.blog.hu/2022/03/17/egy_tanar_gondolatai_2022_03
2. Alapvetések: https://majdholnapblog.blog.hu/2022/03/19/egy_tanar_gondolatai_ii_alapvetesek

A kép forrása:  https://infostart.hu/images/site/articles/lead/2021/12/1640094608-CM2p6RQwz_md.jpg

Úgy gondoltam, hogy mielőtt belekezdenék a konkrét témakörökbe, részletekbe, adnék egy általános áttekintést a pedagógustársadalom mai szereplőiről. A témában jártas olvasóktól elnézést, ezt a részt elsősorban a laikusoknak szánom. Ez az írás lehet, hogy kissé „szárazabb” is lesz, reméljük ez nem veszi el a kedvét senkinek a további olvasástól.

Alapfogalmak:

• fenntartó: az a szervezet, akinek feladata az adott iskola működésének biztosítása. Egy iskola lehet állami (ide tartoznak a tankerület és a szakképzési centrum által fenntartott iskolák), lehet egyházi (a különféle magyarországi bevett vallási felekezetek által fenntartott iskolák), illetve lehet magán/alapítványi fenntartású (az erre a célra létrehozott különféle alapítványok is működtethetnek speciális vagy magániskolákat).
• pedagógus-életpályamodell: egy 2013. szeptember 1-jétől bevezetett előmeneteli és minősítési rendszer, aminek következtében a tanárok előtt elméletileg nyitva áll az út magasabb szakmai szintek és fizetési kategóriák elérésére. Létrejönnek az alábbi kategóriák: gyakornok, pedagógus 1, pedagógus 2, mesterpedagógus, kutatótanár stb. A rendszer elemei között néhány évente van lehetőség az előrelépésre.
• vezetőség: egy iskola esetében ez az igazgatót és az igazgatóhelyetteseket jelenti, személyüket állami fenntartású intézményekben pályáztatás útján a fenntartó nevezi ki. Legjobb tudásom szerint ebbe az intézmény tanárainak maximum véleményezési joga van, szavazata nincs.
• pedagógus: írásaim további részében főként az állami fenntartású általános és középiskolák tanárairól lesz szó – lévén hogy én és pedagógusismerőseim többsége (és egyébként a magyarországi tanárok nagyobb része) ilyen intézményekben tanít
• diák: aki az egésznek a lényege és értelme

Ma Magyarországon (a 2021-es adatok alapján, forrás: https://hvg.hu/itthon/20210111_KSH_pedagogusok_emmi ) nagyjából 146 ezer főállású pedagógus van. Ha belegondolunk, ez egy óriási létszám – ami a társadalomban megjelenő hasonló trendeknek megfelelően kellően rétegzett. Vannak közöttünk általános és középiskolai tanárok; tankerületi, szakképzési centrumos vagy épp egyházi fenntartású intézményben dolgozó kollégák; kormánypártiak, ellenzékiek vagy apolitikusok/függetlenek; családosak és egyedülállók; vallásosak és nem vallásosak; nyugdíjasok és aktív korúak; idősek és fiatalok – nagyon széles a paletta, amin az aktívan a rendszerben (még) dolgozó kollégák elhelyezkednek. Ha csak ebbe belegondolunk, akkor már talán érthetővé válik, hogy miért mozdult olyan nehezen a saját érdekeinek képviseletében a pedagógustársadalom az elmúlt évtizedekben. Sokan vagyunk, sokfélék – és mint ilyenek, egészen könnyen megoszthatók. No de mi változott most?

 Sztrájk persze volt már korábban, többször is (én magam is emlékszem, hogy középiskolásként is átéltünk hasonlót), aztán ott volt a kockás inges tüntetés még a covid előtt is (A múltkor valamelyik oldalon láttam egy írást, ami összeszedte a rendszerváltoztatás óta lezajlott tiltakozásokat, de sajnos nem találom. Ha valaki tudna egy linket adni ehhez, azt megköszönném). De mégis, ez a mostani valahogy más – úgy látom, hogy az iskola falain belül lévőkön kívül a társadalom egyre szélesebb rétegei is kezdik felfogni, elfogadni (ne adj Isten támogatni) a tiltakozásunkat. És hogy miért? Mert egyre jobban érzékelhető, hogy fogyunk.

 Bizony mondjanak bármi mást az itt-ott kozmetikázott statisztikai adatok, a különféle televízióadások és internetes hírportálok cikkei, a tanárok fogyása érzékelhetően felgyorsult. Ennek két oka van. A tanárok korfája hihetlenül elöregedett, a Ratkó-korszak nagy generációja szépen lassan nyugdíjba megy. Ha a 2008 és 2018 közötti időszakot nézzük, az 50-59 éves tanárok aránya 27-ről 35 százalékra nőtt, a 60 évesnél idősebbek részaránya 2-ről 9 százalékra emelkedve. A 30-39 éves pedagógusok aránya i27 százalékról 18-ra, a 30 évesnél fiatalabb tanárok aránya 9-ről 6 százalékra csökkent (forrás: https://kti.krtk.hu/wp-content/uploads/2020/01/A_kozoktatas_indikatorrendszere_2019.pdf ). Az azóta eltelt öt évben az arányok számottevően biztosan nem változtak – hiszen nyilvánvalóan senki nem lett fiatalabb, a rendszerbe pedig alig van belépő. És ezzel elértünk a másik, legfőbb okig: a pályakezdő fiataloknak sem anyagilag, sem karrierlehetőség, sem társadalmi megbecsülés szempontjából nem vonzó a pedagóguspálya. Az okokra és a miértekre a későbbi írásokban talán megtalálják a választ.

 A következő napokban-hetekben a következő témákat igyekszem körbejárni:

• pedagógusfizetések
• munkaterhek
• társadalmi megbecsültség
• a szakma „hasznossága”
• jövőkép

 Magamról (aki nem ismerne). Házas, kétgyermekes (1 és 6 éves fiúk), magyar-történelem szakos pedagógus vagyok, a feleségem és anyósom szintén tanárok. Egy dunántúli kisvárosban élek, egy dunántúli nagyváros elitiskolájának is tartott intézményében tanítom az ötödiktől tizenkettedik osztályosokat. Kilencedik éve vagyok a tanári pályán, ebből hetedik éve vagyok osztályfőnök, mostani osztályom végzős. Jelenleg pedagógus1 kategóriában keresem a kenyerem, előtte három évig voltam gyakornok – igen, ezt azt jelenti, hogy a bolognai rendszernek nevezett emberkísérlet első alanyai közé tartozom. Tanítási szünetekben és szabadidőmben nyolc éve építkezek, illetve tavasszal és ősszel kerti, mezőgazdasági jellegű munkákat végzek. A hivatalos állásom mellett különórákkal, illetve heti egy plazmadással igyekszem megélhetésem biztosítani.  Római katolikus vallásom igyekszem aktívan gyakorolni, megmaradó (a fentieknek megfelelően nyilván rettentően kevés J ) szabadidőmben könyveket gyűjtök, néha olvasok, néha írásokkal „váltom” meg a világot. Ha úgy alakul, Újpest szurkolóként bizonyos időközönként futballmérkőzésekre is eljutok. Nincs káros szenvedélyem, nem iszok, nem dohányzok – de idő hiányában sajnos számottevően nem is sportolok. Rólam talán ennyi elég.

 Tisztában vagyok vele, hogy a téma „forrósága” miatt indulatokat kavarhat, és mindenkinek (politikai oldaltól, életkortól, érintettségtől függően) megvan a saját véleménye ebben az ügyben. Mégis azt kérem, hogy az oldalhoz tartozó kommenteknél „maradjunk emberek”, azaz próbáljuk a véleményünket kulturáltan, emberhez méltóan kifejteni. Ha ez esetleg valakinek nem megy, annak a kommentje először törlésre, majd a felhasználó tiltásra kerül. Amennyiben általános lenne a hangnem eldurvulása, úgy a cikkeknél a kommentek lehetőségét felfüggesztem majd. 

 Kijelentem továbbá, hogy nem vagyok és nem is voltam soha semmilyen szakszervezet és politikai párt tagja. Nem vagyok semelyik jelenleg aktív kormányzó vagy ellenzéki párt, csoportosulás támogatója, szimpatizánsa – mondhatjuk, hogy jelen pillanatban totálisan apolitikus vagyok. Konzervatív ismerőseim liberálisnak, liberális ismerőseim konzervatívnak tarthatnak bizonyos megnyilvánulásaim alapján – azaz nem igazán lehet jól „belőni”, hogy hova is tartozok a jelenlegi politikai palettán. Jelen cikksorozatot nem politikai kampányként írom – csupán egy utolsó utáni pillanatban elhangzó segélykiáltásnak szánom. Afféle utolsó lépésnek a teljes apátia és a kiégés előtt.

 Remélem ez és következő írásaim minél szélesebb körben eljutnak az érdeklődőkhöz (és kevésbé érdeklődőkhöz is). Aki úgy gondolja, hogy én és a pedagógusok érdemesek vagyunk a támogatásra, az ossza meg az írásokat, hogy azok minél több emberhez eljussanak – így talán a helyzetismertetés mellett leszámolhatunk néhány, a társadalom széles rétegeiben meglévő, a tanárok megítélését érintő sztereotípiákkal is. Aki úgy gondolja, hogy más témákban is szívesen olvasná írásaimat, az lájkolja, kövesse bátran az oldalam.

A tisztelt olvasók bizalmát előre megköszönve:

Ivanics László

2022.03.19.

Korábbi írások a témában: https://majdholnapblog.blog.hu/2022/03/17/egy_tanar_gondolatai_2022_03

A kép forrása: https://wmn.hu/picture/48116/normal/42/00042621.jpeg

Tegnap újra sztrájk kezdődött. Pedagógussztrájk, határozatlan idejű. Így én sem vettem fel a munkát (csak egy óra, a végzősök nyelvtan órája idejéig, az új rendelet értelmében). Ma viszont már fel fogom. S hogy miért? 42 forint van jelenleg a kártyámon, nem engedhetem meg magamnak... 

 Le a kalappal mindenki előtt, aki folytatja - nekem a múltkori sztrájk és a polgári engedetlenség mellett most ennyi fért bele... Sokat gondolkodtam, mit tegyek, mit tehetnék még. Milyen eszköz áll rendelkezésemre, hogy támogassam az én és kollégáim ügyét? A kézenfekvő válasz ott volt végig az orrom előtt: írni fogok. A következő napokban megírom, hogy miként él ma Magyarországon egy pedagógus. Milyenek a hétköznapjai, életkörülményei, milyen dolgok foglalkoztatják. Életkép - de ha úgy tetszik segélykiáltás. Ez az, amit még megtehetek. Aztán. Aztán meglátjuk...

I.L.

Tegnap találkoztam az osztályommal! Normál esetben ennek a mondatnak nem kellene semmilyen többletjelentést hordoznia, nem lenne hírértéke senki számára – egy pedagógus találkozott az osztályával. Na és?

Én viszont három hónapja nem láttam őket. Tizenegyedikesek, ezért természetesen rájuk is vonatkozott az otthontanulás elrendelése, mint a többi középiskolásra. Maradt tehát a tavalyi évről már jól megismert online oktatás… Most viszont látom őket, hiszen (a járványügyi szabályok maximális betartásával, a nulladik órában, elkülönített teremben) berendeltem őket műelemző dolgozatot írni.

Ott ülnek velem szemben… Én pedig azt érzem, hogy egyre jobban töltődök fel energiával, egyre jobban érzem magam és valami furcsa eufória érzése kerített hatalmába. Itt vannak! Tényleg itt! Fizikailag látom őket, látom (vagyis inkább csak sejtem, a maszk miatt) a mosolyukat, érzékelem a reakcióikat – egy vállrándítás, egy gesztus, egy lesújtó tekintet: és már tudom, hogy célba ért –e az üzenetem. Megértették, amit mondok? Csinálják, amit kérek? Ezek azok a dolgok, amik az online térben nem működnek, ahol egy külön egyéniségekből álló harmincfős osztályból csak egy arctalan massza lesz. Néhány aktív ember kiemelkedik olykor-olykor a háttérből, de az órák többsége inkább csak megtörténik, én beszélek – ők hallgatnak. Amit kérek, megcsinálják, gépiesen, muszájból, mert kell. Mert jó gyerekek.

 Az online tanítás elsősorban nem azért rossz nekünk pedagógusoknak (Vagy írjam úgy, hogy nekem? Ki vagyok én, hogy egy ekkora közösség nevében beszéljek?), mert többet kell készülnünk egy-egy órára, nem haladunk az anyaggal vagy épp megnövekedett az adminisztráció. Nem azért, mert a társadalom egy részének szemében mi megint csak lógatjuk a lábunkat otthon, ahelyett hogy dolgoznánk. Nem azért, mert néha a saját fenntartónk is azt hiszi, hogy kevesebb munkák van, vagy épp egyes szülők gondolják azt, hogy nem teszünk meg mindent a gyerekeik jövőjéért. Nem, ezek kicsit rosszul esnek ugyan, de megpróbáljuk lepöckölni magunkról, mint mindazt, amit az elmúlt húsz évben a társadalom jó részétől megkaptunk.

 Az igazán rossz az, hogy nem találkozunk a gyerekekkel. Az évből (évekből) eltelnek úgy hosszú hónapok, hogy nem látjuk azokat, akik miatt tulajdonképpen a pályán vagyunk, akik itt tartanak minket a nehéz körülmények ellenére. Az online oktatás megtart minden negatívumot, ami a pályánkat jellemzi, és elveszi tőlünk a legfőbb értéket: a gyereket. Ebben a két tanévben eddig hat hónapot kellett nélkülöznöm a gyerekeimet (így, igen, a gyerekeimet) – és hol van még a vége?? Elmaradt iskolai rendezvények, bulik, kirándulások, unalomba és közönybe fulladó online órák, a túl oldalon hallgató, de nem értő gyerekek…

 Szóval ülök ott, nézem őket. Arany János balladáival bíbelődnek, nem könnyű, ráncolódnak a homlokok. De küzdenek, izzadnak, dolgoznak – és ami a legfontosabb, ott vannak. Mikor látom őket újra? Nem tudom… Három hét? Egy hónap? Kettő? Fél év? Nem tudom. Elhessegetem a gondolatot, és csak töltődök – mint egy rossz akkumulátor, amit valaki néhány hónapja a hálózatról levéve elkezdett lemeríteni, és most végre csatlakoztatják hozzá az éltető energiát, az elektromosságot. Ilyen éltető energia ugyanis nekem (és úgy gondolom, hogy sok ezer pedagógusnak még az országban) a gyerekek szeretete.

 Euforikus hangulatom a nap végéig még kitart – este pedig szülői értekezlet, természetesen online. Hosszan ecsetelem a szülőknek az elmaradt eseményeket, az év megváltozott programját, a sok-sok bizonytalanságot – és persze a remélt időpontokat, amikor végre visszatérhetünk a normál oktatáshoz. Végzünk, lecsukom a laptopot – és valami hihetetlen fásultság és üresség uralkodik el rajtam… Minden marad a régiben.

Hiányoznak. Nagyon.

I.L.

(A kép forrása: www.tu.berlin)

Modern eposzok.

Valahogy ez a gondolat jutott eszembe, amikor ma este újra megnéztem a Galaxis őrzői vol. 2 utolsó jelenetét – tudjátok, amikor Yondu régi barátai eljönnek tisztelegni a hős űrkalóz előtt. Eposzok, óriási volumenű történetek és hatalmas hősök, akiknek története meseszerű, valószínűtlen és hihetetlen - és akikre valamiért mégis szükségünk van.

Mi is volt az eposz meghatározása még középiskolában? Nagy terjedelmű elbeszélő költemény, amelyben nagy formátumú hősök istenektől/felsőbb lényektől támogatva az egész közösség sorsára nézve nagy tetteket visznek véghez – és ezáltal példaképpé válnak.

Adott tehát egy közösség, egy hős – és persze azok a bizonyos nagy tettek.

Harry Potter. Gyűrűk Ura.  Marvel Moziuniverzum.

Grandiózus történetek, amelyekben a közösség léte mindannyiszor egy hajszálon múlik, egy kisebb csoporton vagy épp egy törékeny, apró lényen. Ha jobban belegondolunk, ezekben a történetekben ugyanaz ismétlődik meg, mint amit az emberiség a hősi történeteiben már évezredek óta mesél. A jó és a rossz örök harca játszódik le a szemünk előtt újra és újra, csak éppen a díszlet más… Végveszélybe kerül egy közösség, egy faj, egy bolygó vagy épp az egész univerzum – és csak néhány bátor hősön múlik, hogy győz –e a jó, és elbukik –e a gonosz. Épp, mint a régi hősi történetekben. A legkisebb fiú, a leggyengébb, a legesendőbb elindul – hogy végül győzzön. A kis varázsló, akit mindenki kinevet, az apró hobbit, akin mindenki szánakozik, a gyenge ember, akinek látszólag szemernyi esélye sincs. Elindulnak, vállalják a harcot, a megpróbáltatásokat, a szenvedést - és győznek. Erkölcsi érzékünk megnyugszik, a világ rendje helyre állt – legalábbis úgy, ahogy mi a világot el szeretnénk képzelni.

A mesékben (legalábbis a modern mesékben) mindig győz a jó. Ezt szeretjük, ezt igényeljük, ilyenkor katarzisban, boldogan és megelégedve csukjuk be a könyvet, jövünk ki a moziból vagy kapcsoljuk ki a tévét/számítógépet. Győztünk! A jó győzött! Persze tudtuk és sejtettük az elején, hogy így lesz, bíztunk a happy endben – és még ha el is bizonytalanodtunk néhol: a jó mégis diadalt aratott! Újra győzött!

Egy dolog aggaszt csupán ilyenkor: A mi világunkkal mi lesz? A valósággal, amiben élünk, mi lesz? Itt is győzni fog a jó? Újra és újra? Mindig? Vagy egyszer majd elbukunk? A kérdés adja magát – a válasz pedig (ez bármennyire is klisésnek hangzik is) csakis rajtunk múlik. Rajtunk, embereken. Le tudjuk győzni egyszer végleg a bennünk lévő rosszat? Győzhet –e végleg a jó? És ha győztünk, a veszély elmúltával újra kezdünk majd mindent elölről?

A mesékben, regényekben, filmekben – ezekben a modern eposzi történetekben mindig egyértelmű a válasz. Kívánom, hogy egyszer a mi világunkban is legyen az.

I.L.

(A kép forrása: galaktika.hu)

„Ha még egyszer láthatnám…”

Az évek jönnek, mennek. Emberek jönnek, mennek. Semmi nem örök, minden folyamatosan változik. Középen pedig ott vagy Te. Te, aki akartad is, meg nem is a változást. Akit néha visszahúz a szíved régi helyekre, néha vissza szeretnél menni régi emberek mellé, néha újra belépnél régi ajtókon, néha újra megsimítanál régi arcokat…

De nem lehet.

Vagy csak felhívnád őket! Helló, mi van veled? Emlékszel még? Emlékszel, hogy akkor, ott, velem? Hogy hányszor? Hogy hogyan? Hogy miért? Emlékszel???

Ááááá, ez nem megy. Ez az érzés visszaadhatatlan, minden más csak szócséplés. Régi dalok, régi ízek, régi illatok, régi arcok. Mindet elvitte magával túszként az elmúló idő. Ők már múlt idő. És te még mindig létezel. Még létezel…

„A csend beszél tovább…”

I.L.

(A kép forrása: https://horizon-magazine.eu/article/deep-water.html )

Sokáig tartott, amíg eljutottam idáig, és nekiültem ennek az írásnak. Vagytok néhányan, akik követtétek a tavaly májusban elkezdett "sorozatomat", az #il365 fedőnevű projektet. Ezzel a célom eredetileg az volt, hogy egy éven keresztül próbáljak minden nap írni valamilyen szösszenetet ide az oldalra. Ez végül 126 rövidebb-hosszabb írásnál állt meg, azaz a naponta posztolás helyett inkább háromnaponta sikerült valamit "letennem a monitorra". Az általam elvártaktól elmaradó mennyiségét nyilván kudarcként élem meg, főleg úgy, hogy a facebook minden posztnál számszerű visszajelzést ad az olvasottságról. És talán ez az, ami egy idő után a kedvem szegte - pedig nem kellett volna...

Azt az elején megfogadtam, hogy fizetett hirdetésben nem fogom reklámozni az oldalt - a célom az volt, hogy akkor terjedjenek az írások, ha elég népszerűek. A népszerű témák legtöbbször a közéleti kérdések, a híres emberek nekrológjai és a megemlékezések voltak - az "irodalmibb" jellegű írások ritkán lépték át az olvasók ingerküszöbét.

Jelen pillanatban 1777 kedvelés és 1813 követés van az oldalon, tehát sajnos nem sikerült elérni a kétezres határt. Tudom, tudom, a számok nem fontosak - de az ember furcsa egy szerzet, tudja, hogy nem az számít, de mégis azt nézi, ahhoz méri.

Kiderült az is, hogy a folyamatos íráshoz nem elég egy-egy jó gondolat, pillanatnyi ihlet, hanem komoly előretervezés, időbeosztás és munka kell. Ez pedig nálam nem volt meg. Egész egyszerűen az életben más, fontosabb terepeken is helyt kellett állnom: otthontanulás, építkezés, kerti/mezőgazdasági munkák, gyereknevelés, családi élet, újabb gyerkőc várása... Este pedig, amikor írni tudnék: fáradt szem és fáradt agy, nekifutás majd szinte mindig feladás. Tudjátok: majd holnap. :-)

Mindenesetre köszönöm mindenki érdeklődését, figyelmét! Ha csak egy írásom elolvastad, lájkoltad, megosztottad: már hálás vagyok.

Hogyan tovább? Azt még nem tudom... Szeretnék írni, jó lenne írni - de hogy miként folytatom, az még a jövő zenéje...

Köszönöm!

I.L.

#majdholnap #il365


A kép forrása/Source of the image: https://www.google.com/amp/s/hamuesgyemant.hu/amp/uj-zeland-bortura-2646165350

A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820

Pótolhatatlan veszteség érte ma az újpesti, a magyar és egyetemes sportéletet: 47 éves korában elhunyt a hatszoros magyar és olasz, kétszeres világ- és háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, Benedek Tibor - vagy ahogy mindenki ismerte, Benedek Tibi. Amikor néhány hónappal ezelőtt lemondott minden vízilabdában betöltött posztjáról, már érezni lehetett, hogy nagy a baj. Hallottam, hallottuk Újpesten a híreket, de reménykedtünk, hogy a nagy küzdő, az örökös bajnok újra győzni fog. Nem így lett. Nyugodjon békében!

"Az uszoda csendes volt, ahogy belépett. Látta maga előtt a feszített víztükrű medencét, a hatalmas, de nyugodt víztömeget - olyan volt, amilyennek mindig is ismerte kisgyerek korától kezdve, amikor a vízilabda, ez a csodálatos sportág az élete része lett. Ilyen békés volt a nagy döntők, a bajnoki címek, a nemzetközi kupagyőzelmek és persze az olimpiai győzelmek előtt is. Nem volt még benne a mérkőzés nyugodt vízfelszínt felkavaró, őrült pezsgése - a minden egyes labdáért megvívott kíméletlen küzdelem világa. Ismerte és megszokta a harcot és küzdelmet: bőven voltak az életében, a medencén belül és kívül is egyaránt... Hullámhegyek és hullámvölgyek, néha kudarcok és vereségek, de többnyire győzelmek. Majdnem mindig győzelmek. Sajnos most nem sikerült...

Állt ott és csendesen nézte a medencét. A szenvedéseknek ugyan vége lett, de ennek ellenére végtelen ürességét érzett. Annyi mindent akart még csinálni, annyi cél lebegett még a szemei előtt... Első és legfontosabbként a kisfia és két kislánya.... Annyi mindent akart nekik még tanítani... Ahogy erre gondolt, a szeme sarkában egy nagy, kövér könnycsepp jelent meg. Szegény drágáim, milyen nehéz lesz most nektek...

Gondolataiból lassan erősödő hangfoszlányok billentették ki. Az öltözők környéke felől jól ismert, meccs előtti hangzavar kavargott, vidám hangok hallatszottak egyre közelebbről. Kék és fehérsapkás, meggypiros színű fürdőnadrágos férfiak jöttek szép sorban a medence öltözők felőli bejáratán át. Ahogy meglátták őt, egy pillanatra megtorpantak.

- Tibi! Hát már megjöttél?

Ő nem válaszolt, csak csendben bólintott. Azok odamentek hozzá, üdvözölték egy mosollyal, egy öleléssel vagy vállveregetéssel, majd szép sorban beugrottak a medencébe. Az eddig nyugodt vízfelszín felkavarodott, a víz az egyre több benne úszó játékos hatására lassan megtelt élettel.

- Nem jössz Tibi? Gyuri bácsinak most lesz az első meccse itt fenn, szállj be te is közénk!
- Persze, jövök. Csak át kell öltöznöm.

A többiek furcsán mosolyogva néztek rá, ő pedig lenézve észrevette, hogy már ő is úszónadrágban van. Beugrott a vízbe, mint annyiszor, mint sok ezerszer pályafutása során. Egy pillanatra csak a kékség vette körül, a mindent körül ölelő, megnyugtató, végtelen kékség. A víz, a medence világa, ahol mindig otthon érezte magát.

Ahogy feljött a víz fölé, meghallotta a közönség tombolását. A lelátók megteltek élettel, szurkolók ezrei voltak kíváncsiak Kárpáti Gyuri bácsi és Benedek Tibi első fenti meccsére. Zúgott a Hajrá Lilák, zengett a Ria, Ria, Hungária.

Ő úszott két tempót, teste ösztönösen, újra tudta a dolgát. Megpörgette kezében a rikítón sárga labdát, majd elemi erővel hatalmas gólt vágott a jobb felső sarokba. Elmosolyodott. Hazaért.

A játékosok készen álltak, a bíró a sípjába fújt: kezdetét vette a mérkőzés. "

I.L.

(A kép forrása: UVSE Vízilabda facebook oldal)