Tegnap találkoztam az osztályommal! Normál esetben ennek a mondatnak nem kellene semmilyen többletjelentést hordoznia, nem lenne hírértéke senki számára – egy pedagógus találkozott az osztályával. Na és?
Én viszont három hónapja nem láttam őket. Tizenegyedikesek, ezért természetesen rájuk is vonatkozott az otthontanulás elrendelése, mint a többi középiskolásra. Maradt tehát a tavalyi évről már jól megismert online oktatás… Most viszont látom őket, hiszen (a járványügyi szabályok maximális betartásával, a nulladik órában, elkülönített teremben) berendeltem őket műelemző dolgozatot írni.
Ott ülnek velem szemben… Én pedig azt érzem, hogy egyre jobban töltődök fel energiával, egyre jobban érzem magam és valami furcsa eufória érzése kerített hatalmába. Itt vannak! Tényleg itt! Fizikailag látom őket, látom (vagyis inkább csak sejtem, a maszk miatt) a mosolyukat, érzékelem a reakcióikat – egy vállrándítás, egy gesztus, egy lesújtó tekintet: és már tudom, hogy célba ért –e az üzenetem. Megértették, amit mondok? Csinálják, amit kérek? Ezek azok a dolgok, amik az online térben nem működnek, ahol egy külön egyéniségekből álló harmincfős osztályból csak egy arctalan massza lesz. Néhány aktív ember kiemelkedik olykor-olykor a háttérből, de az órák többsége inkább csak megtörténik, én beszélek – ők hallgatnak. Amit kérek, megcsinálják, gépiesen, muszájból, mert kell. Mert jó gyerekek.
Az online tanítás elsősorban nem azért rossz nekünk pedagógusoknak (Vagy írjam úgy, hogy nekem? Ki vagyok én, hogy egy ekkora közösség nevében beszéljek?), mert többet kell készülnünk egy-egy órára, nem haladunk az anyaggal vagy épp megnövekedett az adminisztráció. Nem azért, mert a társadalom egy részének szemében mi megint csak lógatjuk a lábunkat otthon, ahelyett hogy dolgoznánk. Nem azért, mert néha a saját fenntartónk is azt hiszi, hogy kevesebb munkák van, vagy épp egyes szülők gondolják azt, hogy nem teszünk meg mindent a gyerekeik jövőjéért. Nem, ezek kicsit rosszul esnek ugyan, de megpróbáljuk lepöckölni magunkról, mint mindazt, amit az elmúlt húsz évben a társadalom jó részétől megkaptunk.
Az igazán rossz az, hogy nem találkozunk a gyerekekkel. Az évből (évekből) eltelnek úgy hosszú hónapok, hogy nem látjuk azokat, akik miatt tulajdonképpen a pályán vagyunk, akik itt tartanak minket a nehéz körülmények ellenére. Az online oktatás megtart minden negatívumot, ami a pályánkat jellemzi, és elveszi tőlünk a legfőbb értéket: a gyereket. Ebben a két tanévben eddig hat hónapot kellett nélkülöznöm a gyerekeimet (így, igen, a gyerekeimet) – és hol van még a vége?? Elmaradt iskolai rendezvények, bulik, kirándulások, unalomba és közönybe fulladó online órák, a túl oldalon hallgató, de nem értő gyerekek…
Szóval ülök ott, nézem őket. Arany János balladáival bíbelődnek, nem könnyű, ráncolódnak a homlokok. De küzdenek, izzadnak, dolgoznak – és ami a legfontosabb, ott vannak. Mikor látom őket újra? Nem tudom… Három hét? Egy hónap? Kettő? Fél év? Nem tudom. Elhessegetem a gondolatot, és csak töltődök – mint egy rossz akkumulátor, amit valaki néhány hónapja a hálózatról levéve elkezdett lemeríteni, és most végre csatlakoztatják hozzá az éltető energiát, az elektromosságot. Ilyen éltető energia ugyanis nekem (és úgy gondolom, hogy sok ezer pedagógusnak még az országban) a gyerekek szeretete.
Euforikus hangulatom a nap végéig még kitart – este pedig szülői értekezlet, természetesen online. Hosszan ecsetelem a szülőknek az elmaradt eseményeket, az év megváltozott programját, a sok-sok bizonytalanságot – és persze a remélt időpontokat, amikor végre visszatérhetünk a normál oktatáshoz. Végzünk, lecsukom a laptopot – és valami hihetetlen fásultság és üresség uralkodik el rajtam… Minden marad a régiben.
Hiányoznak. Nagyon.
I.L.
(A kép forrása: www.tu.berlin)
