"Majd holnap. Miért nem ma? Tényleg. Miért nem ma?"

Ivanics László - Majd holnap

Ivanics László - Majd holnap

Macskatemetés

2025. június 05. - ivanics.laszlo

 

 20250524_103926.jpg

 

 Amikor anyósom szólt, hogy nézzem meg Ödit, mert lehet, hogy meghalt - akkor már tudtam, hogy ásnom kell.

 

Ásnom kell, megint. Nem az első kiskedvenc, akinél meg kell ezt tennem - és valószínűleg nem is az utolsó. Az első cicánál még nehéz volt - azt figyeltem folyton, nem kell -e fel, nem mozdul -e meg. Aztán rutin lett. A legnehezebb persze Lindánál, a kutyánál volt - nagyon nehéz úgy ásóval dolgozni, ha közben sírsz.

 

Miközben dolgozol, persze sok minden jár a fejedben. Mekkora legyen a gödör, milyen mélyre kell áss, hova tedd a földet, el ne törjön a lapát. Ezek a munkával kapcsolatos gondolatok járnak a fejedben.  

 

Aztán vannak más, nemesebb eszmefuttatások is. Elmerengsz arról, hogy megint eltelt néhány év, Te megint macskát temetsz - és hogy ebből is látszik: az élet nem áll meg. Ezt az állatok sokkal jobban tudják mint Te - ők nem lamentálnak, továbblépnek. Sosem felejtem el, hogy amikor Vili, a kedves cica a szemünk láttára pusztult el, akkor Linda, a golden retriever - akivel ha nem is elválaszthatatlan, de nagyon jó pajtások voltak - megszagolta, majd ment tovább, mintha mi sem történt volna. Ő helyette lett Linda legjobb barátja Ödi - aki Linda halála után fél évvel az új kutya, Léna szeretgetésébe fogott. Aki kicsit őrült, kicsit bolond - és ezzel a bújós macskahízelgéssel nem tudott mit kezdeni. Most pedig ő volt az, aki szombat reggel anyósomat a már kihűlt tetemhez elvezette. Az élet körforgása - mint az Oroszlánkirályban. És igen, ma már Linda felett is friss fű sarjad, ahogy fa magasodik Vili és Pami borostyánnal befutott sírja fölé is. 

 

Ez az élet rendje. Ami megszületett, az meghal majd, ami elkezdődött, egyszer véget ér. 

 

Óhatatlanul arra gondolok: egyszer az én síromat is hasonlóan küzdelmes módon fogják kiásni a feladat nehézségéhez mérten nyilván nem megfizetett, számomra idegen emberek. Vajon ők szoktak az élet mulandóságán merengeni, amikor több száz sír között dolgoznak nap mint nap?

 

Szóval nem egyszerű sírt ásni. Miközben dolgozok, a nap is egyre magasabbra ér - én pedig menthetetlenül kimelegszem. Az izzadtság a szemembe folyik, az ásó nyele csúszik, a csákány nehéz. Földes màr szinte mindenem, miközben a szél is feltámad és az arcomba fújja a port... 

 

Miért is csinálom ezt? Hiszen még csak nem is szerettem ezt a macskát! Kiskorában folyton megjelölte a cipőmet, a táskámat - egy időben napi szintű háborúskodásban álltunk egy ammóniaszagú lövészárok két oldalán. Aztán megszelídült ő is, én is. Nem volt szép macska. Folyton volt valami baja, folyton indokolatlan szőrt és testnedveket hagyott mindenfelé, a reggeli kis "ajándékokról" a fürdőben nem is beszélve. Folyton útban volt, folyton zabált, elvette a többieket kajáját - nem hagyott nyugton húst vágni, hörögve lélegzett és hangosan hányt - persze mindig akkor ha reggeliztem. Szóval nem szerettem. De akkor mégis miért vesződök itt vele, miért nem dobom csak ki a testét a kukába - vagy egy dögkútba? Miért?

 

Mert a falkám része volt. Nem kellett ahhoz szeretnem, hogy tudjam, milyen fontos a család számára. Anyósom számára, a párom számára, a kisfiam számára. Tudom, hogy kinek mennyit és mit jelentett - és ez most mennyire fáj nekik. És ami nekik fáj, az nekem is fáj - ami nekik is fontos, az nekem is fontos. Ez a CSALÁD lényege.

 

Úgyhogy csendben, összeszorított fogakkal ások tovább. Mélyebben járva rájövök, hogy egy lapáttal könnyebb lenne, ezért elsétálok érte. Ekkor veszem észre, hogy Léna ott van, nem messze - és csendben figyel. Vörcsi, a vörös kandúr kicsit távolabb, a magas fűben ül - és szintén figyel. Amikor ezt meglátom, kíváncsi leszek - vajon mit csinál, miután odébb mentem? Vöri csendben körbejár, megvizsgálja a talicskát, amiben Ödön letakarva fekszik, majd megáll a sír mellett. Először leül mellé, majd belenéz. 

 

Hátborzongató - pedig valószínűleg csak egyszerű kíváncsiság. Hiszen ez csak egy állat, amiről előbb írtam le, hogy csak a pillanatnak él, hogy csak úgy átlép a másik felett és továbbmegy. De mi van, ha mégsem?

 

Elérem a kívánt mélységet, majd belehelyezem a gödörbe a testet. Előtte rituálisan belerakok egy adag alutasakos macskakaját - hogy miért, azt én sem tudom... Talán valami ősi, megmagyarázhatatlan babona tőr elő a zsigereimből, amikor a búcsúzásnak ezt a módját választom? Nem tudom - de megteszem, majd az Il silenzio hangjaira finoman a sírba rakom a cicát - és elhantolom. 

 

Minden állatot erre a zenére temettem el eddig, és mindegyiket kicsit, a magam módján meg is sirattam. Ödinél ez egy könnycsepp, Lindánál zokogás volt. 

 

Il silenzio. A csend. 

 

A sír fölé kis halom kerül fenyőágakkal, hogy eszébe se jusson bármelyik négylábúnak kiásni. Meg mert így szoktuk. 

 

Il silenzio. A csend. 

 

És azon kapom magam másnap reggelinél: kicsit zavar a csend, kicsit hiányzik egy jól megszokott szuszogás, egy követelőző tekintet. Pedig én nem is szerettem ezt a macskát.

 

"Ahogy ott elaludt, a tó melletti friss füvön, álmában egy furcsa helyen járt. Egy helyen, ahol nincsenek mérgek és betegségek, ahol nincsenek vad, kóbor kutyák és dobálozó gyerekek. Ahol az autó mindig megáll, ha át akarsz menni az úton, ahol a szundik hosszúak és a tej hideg. Ahol télen mindig meleg a radiátor, nyáron kellemesen hűsít a bokor alja - a magas fűben vadászni lehet és sosem szaladnak el az egerek. Ahol sosem fogy ki a tálkádból az a nagyon finom, tasakos cucc - ahol a macskák, ezek a hóban óvatosan sétáló pici, puha lények mindig Whiskast vennének. Ahol mindig vár a gazdi ágya, ahol jó lenni, ahol jó otthonra találni."

Macskamennyország? Egy álom? Nem tudom. De bárhogy is van, megérdemli. Mind megérdemlik. 

 

I.L.

 

 

 

Trianon 105

 

magyar_zaszlo_gyasznap.jpg

 

József Attila: Bús magyar éneke

 

Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,

Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván

Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról

S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,

Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

 

Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,

Régi honát, testvéreit - mást se tehet - siratgatja.

Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,

Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,

Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

 

Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,

Rajt' pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.

Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján

S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,

Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

 

Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon

S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.

Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset

S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre

S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.

 

 

A kép forrása: fuzeshirek.hu

 

Babits Mihály - Csak posta voltál

 

foot-prints-on-sand-beach-260nw-1215845194_2.jpg

 

Ki úgy véled, nyomot hagysz a világnak,

kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad

nehezét únja s rímét ismeri:

marad-e rajta valami magadból,

vagy csak az utcán cipődre ragadt por

amit emlékül továbbadsz neki?

 

Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát

melyet oly égve és merengve futsz át

naponta többször hogy már, azt hiszed,

minden ház lelked mély szineit itta

s lelked rongyait lengi mindenik fa

s a sarki szél is tégedet sziszeg,

 

kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,

s vedd ki a szélből mit beléje sirtál

mint gramofonba mely megőrzené:

miről beszélnek? Régibb otthonodról

s a vad hegyekről, melyek alul egykor

közéjük jöttél, s amelyek felé

 

emléked visszanéz közűlük; ez vagy

te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy

Pest közepén, azt hordasz és vetitsz,

s ha árnyat festesz a város falára,

az csak a hűvös havasoknak árnya,

mely rádtapadt s amelyet közvetitsz.

 

Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,

és a hegyekkel egy csak ott se voltál.

Mi voltál ott? keresd tovább magad!

Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél

s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,

mert szülőfölded felelt általad.

 

Nagyapád háza s a szelid Dunántul:

de abban se lelheted igazánbul

magad lelkét, lázadó siheder!

Más voltál ott is! más táj, messzebb útak

voltak még amik rajtad áthuzódtak

s csak posta tudtál lenni és meder.

 

Életed gyenge szál amellyel szőnek

a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:

amit hoztál, csak annyira tied

mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.

Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy

magad is, kit a holtak lépte vet.

 

 

40

 

„If blood will flow when flesh and steel are one

Drying in the colour of the evening sun

Tomorrow's rain will wash the stains away

But something in our minds will always stay"

 

1000018289.jpg

 

Mit? Mikor? Miért? Minek? Kinek?

 

„Mikor szombat este táncol, fejre áll az egész világ,

Mikor szombat este táncol,

Travoltának érzi magát..."

 

Hol vagytok már szombat esték? Régi idők! Régi rokonok? Régi barátok!  

„Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!"

„És mond honfi! Mit ér epedő kebel -e romok ormán? Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?!"

Gyere álom, Te „enyhet adó". „Hol késel az éji homályban?"

 

Hol? Merre? Honnan? Hová?

 

„Kisterenye fölött, vezet egy alagút..."

Szóljon a nóta, zengjenek a fanfárok, dübörögjenek a dobok, üvöltsön a basszus! Basszus! Hát megtörtént! 

 

„Akácos út, ha végigmegyek rajtad én..."

Őrmester utca - RAFC meccsre és vissza! Rottweiler, bőrkabát, papa bicskája, Aranykupa! James és a billiárd! Szia Lacika!

 

„Három mázsa fédervejsz, kisangyalom..."

Papa 80, 90 - 100 az nem lett - de sebaj, egyszer élünk! Egyszer éltünk!

Akkora a fejed, mint egy középkori szobornak! Bizony. És nem fogok cseresznyét szedni. Nyaralni jöttem. De Te már tudod papa: Így múlik el a világ dicsősége.

(Ezt most csak én értem, de azért jó. Így jó.)

 

Kell, hogy értelme legyen?

Túl negyvenen, túl az üveghegyen, túl a zeniten, már nem onnan, hanem innen?

 

„Most múlik pontosan, engedem, hadd menjen!..."

Posztmodern picsogás. De vajon mi jön a posztmodern után?

 

Nem, nem vagyok berúgva. Benyomva, beállva, beb... (Ezt azért màr mégse kellene! „Lackó! Szétrepedt a zacskó!" – „Lackó csak állt, és nagyon-nagyon piros volt mind a két füle.")

Be. Jó kis igekötő! Eddig még be, most már ki. Ki? Hát én.

Mindjárt négy Kendényi. Ősszel nyolc Mersényi. Öregszik, öregszünk...

 

„Én ott leszek, Mikor feladnád, Amikor a fejedet lehajtanád..." 

Ott leszek? Vagy inkább ő, amikor én? Mindegy is. Valaki lesz valahol.

...

 

„Ha megkérdeznéd, hogy mit nem mondtam el..."

Gabika, vigyázz magadra!

„Van -e még szó, amit mondani kell?"

Te is drága, ne hagyd, hogy túldobogjon!

„Van -e még szó, kimondható?"

Vajon nem is akart eljönni? 

„Ha megkérdeznéd. Csak annyit mondanék:"

Nem is tudom. Mit? És hogyan, hogy megértsd?

„Köszönöm azt, hogy itt voltál velem..."

Köszi anya, köszi apa. Mindent!

„Csak ennyi volt, az életem..."

Biztosítási kötvények a fiókban, a dugipénzt - ha egyszer eljön az ideje - keresd egy kicsit. 

„Csak ennyi volt, és nincs tovább:..

Egy jó árnyékosat, déli fekvésűt.

„Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék:"

 

Persze, minden rendben. Mindjárt otthon vagyok. 

 

"Ha még egyszer láthatnám,

Azt amit egyszer láttam már,

Kérlek újra: segíts nekem!

 

Ha még egyszer itt lennél,

Simogatnál, mint a szél:

Nélküled, nem érezhetem! 

...

 

"A modern lakásoknak nincs elég széles kijáratuk. A bejáratok jók, de a kijáratok nem elég szélesek."

 

"Az univerzumot (amelyet mások Könyvtárnak neveznek) meghatározatlan és talán végtelen számú, hatszög alakú galéria alkotja, melyeknek közepén alacsony korláttal körülvett nagy szellőzőaknák vannak. Minden hatszögböl láthatók lefelé és felfelé az emeletek, sehol sincs végük. A galériák beosztása egyforma. Kettőt kivéve minden oldalon öt - összesen húsz - hosszú polc takarja a falakat a földtől a mennyezetig: magasságuk alig haladja meg egy átlagos könyvtáros magasságát. Az egyik szabad falrész keskeny előtérbe nyílik, az előtér pedig egy másik, az előzőhöz és a többihez hasonló galériába. Az előtértől jobbra és balra egy-egy parányi helyiség van. Egyikben állva lehet aludni, a másikban szükségét végezheti az ember. Itt kanyarog a csigalépcső a távoli mélység és távoli magasság felé. Az előtérben tükör áll, amely híven kettőzi mindazt, ami előtte van. A tükör létéből az emberek arra következtetnek, hogy a Könyvtár nem végtelen - ha valóban az volna, minek e csalóka kettőzés? -, magam azonban inkább arról álmodozom, hogy a finoman csiszolt felületek a végtelent sejtetik-igérik..."

 

"Ennyi mára elég lesz, gyerekeim - mondta, és már ott se volt. Sokan utána futottak, de az utcán nem volt senki. Senki. 

És Lackó szépen hazament a borssal."

Kedves Könyvek!

fb_img_1738647421678.jpg 

 Kedves Könyvek!

Bocsánatot kérek tőletek! Hoszú ideje már, hogy elhagytalak titeket, régóta csak ímmel-ámmal, csak "úgy néha" olvaslak bennetek, és nagyon rég nem költözök már belétek.. 

 

Ne haragudjatok! 

 

Elcsábítottak az olyan digitális drogok, mint a facebook, a youtube, az instagram vagy épp a tik-tok. A fő bűnös az előző kettő - illetve én, a felhasználó... Persze ráfoghatnám a kizsigerelt, kifacsart, végletekig kihajtott elmémre, testemre, lelkemre, életemre... Az estékre, amikor az ágyba bezuhanva (agyam kikapcsolva) csak pörgettem a híreket, csak néztem órákon keresztül a szórakoztató, de teljesen felesleges videókat! Órák, napok, hetek mentek el így, valljuk be többnyire értelmetlenül. A technika csak az eszköz, a bűnös én vagyok. 

 

Ne haragudjatok! 

 

És ne haragudj Te sem, kedves olvasó. Számítottál, esetleg vártál rám, én pedig eltűntem, én "már nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében". Hűtlen lettem, még ha nehéz szívvel is...

 

Hosszú, nagyon hosszú volt a tél, és még mindig nem tudom pontosan, hogy mikor lesz tavasz... Hosszú év volt, nagyon hosszú, tele hullámhegyekkel és völgyekkel - többnyire völgyekkel. Ott lenn nem mindig látni, hogy van remény, oda le nem mindig szűrődik le a fény. Ott lenn nagyon magányos lehetsz. 

 

De jön a tavasz, mert jönnie kell, mert úgy kell lennie - mert lennie kell! Várom. És szeretném, és akarom, és csinálni fogom - még egyszer, talán utoljára nekilendülve. Amíg erőm bírja. 

 

Köszönöm Nektek, könyvek, akik visszahoztatok! Köszönöm "Jóbarátok, szerelmek és az a Rettenet", köszönöm "Amikor isten volt a császár", köszönöm "Kedves Halottak"! Köszönöm kedves dobozokból újra előkerülő könyvek, kedves régi verseskötetek! Köszönöm Ady, Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád, köszönöm Móricz és Mikszáth - egy áldás, hogy titeket taníthatlak. 

 

És köszönöm kisfiam! Nézlek, és látlak: valahonnan ismerős a látvány, ahogyan elveszel egy könyvben, amikor nincs más: csak Te és a Könyved, és a világ, amit együtt létrehoztok. Valahol, régen, valakinél már láttam ilyet...

  

Nektek mind, köszönöm! Köszönöm, hogy újra és újra emlékeztettek: lehet még fény, ha minden elsötétedett, lehet még remény, ha úgy érzed minden elveszett. Köszönöm, hogy visszatérhetek, hogy újra bizalmatokba fogadtok - hogy újra beengedtek, hogy újra kitárjátok a csodák kapuját előttem!

 

Köszönöm! 

 

Igyekezni fogok, ígérem. 

 

I.L.

 

A kép forrása: 

https://www.facebook.com/konyvtunder

 

 

ÉGI ISKOLA - In memoriam Kis-Boda Ferenc

fegya.jpg

 

 

Jaj Fegya… Az áprilisi jelenléti ív a teamsben, amit először nem te teszel ki… És mennyi ilyen lesz még…

 

Mi telekisek most már három napja próbálunk felocsúdni a sokkból, amit elvesztésed jelent. Közben özönlenek a részvétnyilvánítások és üzenetek, hosszabb megemlékezések és rövidebb, személyes történetek. Látod, mennyien szeretnek? Nem, még nem tudom leírni, hogy szerettek…

 

2024. március 31-én, életének 59. évében elhunyt Kis-Boda Ferenc. Fegya. Pótolhatatlan veszteség. Ez a szófordulat sokszor klisésen hangozhat – de jelen esetben abszolút megállja a helyét. Akik ismerték őt, a Telekit vagy a fehérvári közéletet, azok pontosan tudják: Fegya megkerülhetetlen tényezője, szilárd tartóoszlopa volt gimnáziumunknak. 24 évvel ezelőtt, 2000-ben került iskolánkba – ahol először „csak” történelem- és filozófiatanárként valamint osztályfőnökként, majd igazgatóhelyettesként, MEP koordinátorként – és még megszámlálhatatlan szerepkörben tevékenykedett. Létrehozott például egy több mint 3200, volt és jelenlegi telekis taggal rendelkező online közösséget – mi ez, ha nem közösségépítés? Hihetetlen munkabírása nagyon erős temperamentummal párosult – talán ezért is tudott ennyi feladatot egyszerre ellátni. Órái problémaközpontúak voltak, ahol a diákok nemcsak tanulni, kételkedni és kérdéseket feltenni tanultak meg, hanem érvelni, gondolkodni, kiállni önmagukért és egymásért – vagyis minden olyan dolgot, amire egy XXI. századi, klasszikus értelemben vett értelmiséginek szüksége lehet. Fegya a rábízott diákokat (és igen, sokszor minket, tanárokat is) nemcsak tanította, hanem mentorálta és nevelte is. Példamutatással, bíztatással, jó szóval. Emberséggel.

Mi kollégák bármikor megkereshettük a problémáinkkal, azokra igyekezett minél hamarabb megoldást találni, a kérdéseinkre választ adni. Ezer fokon égett szinte mindig – nála félgőzzel, ímmel-ámmal elvégzett munkáról nem lehetett szó. Számtalan dolgot írhatnék még le, de a legegyszerűbben, minden volt és jelenlegi telekis diák, szülő vagy kolléga számára legegyértelműbb módon csak így tudom megfogalmazni: Ő volt A Fegya.

Olyannyira része volt a mindennapjainknak, hogy még el sem tudjuk képzelni milyen lesz nélküle…

 

És persze most egy kicsit el is szégyellem magam. Mert ha nagy szavakkal dobálózom, ha azt írom: pótolhatatlan a veszteség, és hogy mi nem tudjuk elképzelni nélküle – akkor mit érezhetnek azok, akik a legfontosabbak voltak neki? Ági, Kata, Márk… Őszinte részvétem Nektek! El sem tudom képzelni, mit érezhettek most, min mentek épp keresztül… Egyet viszont biztosan tudok: a Telekis közösségre most és a jövőben is számíthattok. Amennyi sok segítséget, törődést és odafigyelést kaptunk mi mindannyian Fegyától, azt igyekszünk majd Nektek viszonozni! Sok-sok erőt és kitartást kívánunk az előttetek álló időszakra – ha bármiben tudunk segíteni – szóljatok és jövünk!

 

Fegya! Megszólítással kezdtem és azzal is végzem. Előfordult, hogy nem értettünk egyet, sőt! Hozzád hasonló vérmérsékletű emberként néha még vitáink is voltak – de úgy gondolom, hogy azokat korrekt módon, egymást tiszteletben tartva végül mindig tudtuk kezelni. Sosem mondtam el Neked, de sok mindenért hálás vagyok – tudod, ezeket a magamfajta keményfejű ember a másik nyugdíjas búcsúztatójára tartogatja… Köszönöm, hogy kilenc évvel ezelőtt, amikor először beléptem a gimnáziumba, egyből partnerként kezeltél! Segítettél, ha elakadtam, jó tanácsokkal láttál el, felkaroltál. Köszönöm, hogy mentoráltál! Köszönöm borkóstolási tanácsokat, a közös tanári focikat, az AJTP tornákon a szobatársságot, életem első és eddig egyetlen biciklivel teljesített Balaton körének mélypontjain a bátorító szavakat! Köszönöm, hogy hat évig az osztályom történelemtanára voltál – ennek minden nehézségével és pozitív hozadékával együtt. A szerenádra mindig emlékezni fogok! Köszönöm, hogy megtanulhattam Tőled a Telekis Napokon az első sorból figyelni, kezelni, nyugtatni a tömeget – és még sok más apróságot, amit a hétköznapokban leshettem el. Látod, mennyi mindent köszönök Neked? A legfontosabb a végére maradt: köszönöm, hogy megmutattad milyennek kell lennie egy ízig-vérig Telekis Tanárnak!

 

Nyugodj békében!

 

„Korán reggel érkezett meg. Elsőre furcsa volt neki, hogy nem lát a folyosókon senkit – a portásfülke is üresen tátongott, mikor belépett az iskolába. Egy gyors pillantás Szent Margit szobrára, majd fel az emeletre. Az igazgatóhelyettesi irodában sem volt még senki, a tanári is üres volt. Csak ő volt még benn, egyedül. A dolgozatokat, amiket hétvégén a kórházba is elvitt magával, letette az asztalára – ahol már sorakoztak katonás rendben a jelenléti ívek, mellette a napi teendők. Még mielőtt bekapcsolta volna a gépét, az asztal fölé nézett, ahol egy kis keretben ott volt egy kép róla és a családjáról. Megsimította, elgondolkodott egy pillanatra, mintha valamit elfelejtett volna…

Ekkor kinyílt az igazgatói iroda ajtaja – ahonnan legnagyobb meglepetésére nem a jelenlegi vezető, hanem Szabó József címzetes igazgató úr lépett elő.

- Igazgató Úr! Te itt? De… Ez, hogy lehet?

- Ó persze, hiszen Te még nem tudod. Ez az Égi Iskola. Ide azok kerülnek, akik…

- Akik meghaltak?

- Így van.

- Akkor ezek szerint én?

- Igen, megtörtént. Valamiért nagyon siettél.

 

A férfi teljesen összezavarodva állt egy pillanatig, miközben odakintről hangok szűrődtek be.

- Kik vannak odakinn?

- Mindenki, aki fontos volt valaha számodra, eljött ma ide. Készültünk egy kis Csülök Partyval a fogadásodra! Gyere, menjünk le az udvarra, hogy köszönthessenek!

- De akkor ez azt jelenti, hogy én mostantól mindig itt leszek? Az idők végezetéig? Itt, az Égi Iskolában?

- Természetesen nem. Mindenki ott, olyan helyen kezdi, ami számára nagyon fontos volt. Te döntesz, hol és hogyan folytatod majd. Mindent megtudsz időben. Most viszont gyere!

 

Az igazgató úr elindult, a férfi pedig felállt, hogy kövesse. Reflexszerűen kezébe vette a dolgozatokat és megszólalt:

- Ezeket vihetem? Ki kell javítani őket, a gyerekek egy hónap múlva érettségiznek!

- Azokkal már ne törődj- - megcsinálja majd más. Gyere!

 

A dolgozatokat visszatette az asztalra, majd megindult az igazgató úr mögött. Szép lassan, komótosan ballagtak le a lépcsőn, az úton, amit ezerszer tett már meg korábban. Ezúttal azonban más volt: tudta, érezte, hogy utoljára látja így belülről az épületet, utoljára teszi meg ezeket a lépéseket. Kinyílt az udvari ajtó, majd a kissé furcsa színű falak szegélyezte udvaron, a kézilabda pálya közepén meglátta őket. Rokonok, barátok, volt kollégák és egy-két diák. Mind őt nézték, ahogy elindult feléjük az udvaron. A bográcsban már rotyogott a csülök, az asztalon finom borok várták kóstolásra készen. Tudta jól: hazaérkezett, a megpróbáltatások véget értek. Az ünnepélyes csendet csak egy nagyon halk, távoli hang zavarta meg. Valahol kicsengettek.

 I.L.

Az eltűntek emlékére

 

Ha nem lennének háborúk, nem kellene senkinek eltűnnie. Sem a Donnál, sem Prutnál, sem Ukrajnában, sem Izraelben. Ha a népek békében tudnának élni. De nem tudnak...

 

360_f_304557241_qqro29las0bd5ywerjd9lsaw14o12yfj.jpg

 

Sinka István: Fábián Mihály honvéd eltűnt

 

Augusztusban nagy csillagok

alatt eltűnt az én öcsém,

anyókám sír… és azóta

bánat estéllik a szemén.

 

Hű Miskánk, én kis katonám,

a Prutnál rohamra szaladt,

körötte idegen gránát

dörgött idegen ég alatt.

 

Azóta nincs. Eltűnt. S utána

szél sír át a csatatéren,

s anyókámmal együtt én is

mindennap sírba kísérem.

 

Ha él, majd jön, s ha meghalt, nagy

Prut menti sírját lezárjuk,

s szívét a földnek vérpiros

magyar virágnak felajánljuk.

 

Ha él, majd jön. Útjaira

sárga lángokat szór a hold.

Hű fiú volt, s mondják róla:

sipkáján mindig rózsa volt.

 

Lehet, hogy évek telnek el,

úgy, ahogy a sorsa írja…

De jön, tudom. Pár hold földjük

szántani majd visszahívja.

 

Él-e, holt-e? Mi köze van

hozzá e széles világnak?!

Az én vérem. Bátyja vagyok

honvéd Fábián Mihálynak.

 

Csömör, 1944 ősze

 

(Fábián Mihály 23 éves volt, a költő féltestvére.)

 

#sinkaistván #háború #2vh #don #prut #versmindenkinek #2024 #ivanicslászló #majdholnap #008

 

A kép forrása: https://stock.adobe.com/search/images?k=sad+old+lady

 

 

Köszönöm!

 

szivem.jpg

 

Nem tudhatta, hogy mennyire jókor jön.

Nem tudhatta, hogy mennyire "talál el".

 

Tegnap, hét óra körül nyugodtan ültem a hazafelé tartó távolsági buszon. Ültem, és szokás szerint javítottam a dolgozatokat. 

 

Valahol Zámoly magasságában egy addig csak finoman figyelő, negyven körüli hölgy megszólított. "Elnézést, ön tanár? Megkérdezhetem mi tanít?" - kérdezte. Fel voltam készülve sok mindenre a folytatásban, de arra nem, ami ezután következett. 

 

"Köszönöm, nagyon köszönöm, amit nap mint nap tesz!"

 

Elsőre meglepődtem, de nem tagadom, nagyon jólesett. 

 

Hiszen nem tudhatta. 

 

Nem tudhatta az egész tavalyi évemet, a fáradságot szünet végén (ami még sosem volt ennyire durva...), a kimerülés közeli állapotot. Nem tudhatta a félév közeledtét, a kijavításra váró dolgozat-hegyeket (kb. hatvan kétoldalas fogalmazás, nyolc teljes osztályni, kb 240 egyéb dolgozat), a még el sem kezdett szakmai-portfóliót. Nem tudhatta a közelgő felvételit, annak kijavítását, és a februárban esedékes villanyszerelő elméleti és gyakorlati vizsgát. Nem tudhatta a magántanítványokat, a március 15-i nagyműsort (amit még el sem kezdtünk), az otthoni munkákat, amit még be sem fejeztünk. Nem tudhatta...

 

Egyszerűen csak úgy érezte, hogy oda kell lépnie, megköszönni. És megtette. 

 

Nagyon, nagyon jólesett! És az is, hogy a rövid beszélgetés alatt még többször elhangzott: köszönjük a munkájukat! Köszönjük, amit értünk tesznek! Nem tudhatta, de nagyon fontos volt, amit tett: adott egy kis hitet, egy kis büszkeséget. egy kis lendületet. 

 

Kicsit később, miután a hölgy leszállt, arra gondoltam, milyen jó lenne, ha többször mondanánk egymásnak köszönetet! Ha megtanulnánk hálásnak lenni (és azt kimutatni) azoknak, akik ezt megérdemlik. Lehet ez tanár, orvos, mentős, tűzoltó- vagy épp a mindig kedves boltos néni. De lehet ez anyu, apu, papa, mama, öcsi, hugi - vagy bárki, aki fontos Neked, de hajlamos vagy elfelejteni, hogy a hétköznapokban mennyit tesz érted! És nem vár el semmit cserébe, talán csak kis odafigyelést, egy kis köszönetet. 

 

Köszönd meg - és meglátod, ha csak egy napra is, de a világot jobb hellyé teheted!

 

I.L. 

 

A kép forrása: https://turkiztoll.wordpress.com/2015/02/23/heti-utravalo-megis/

 

Dsida Jenő: Így volna szép

51224224608_2001194bca_b.jpg

 

Dsida Jenő: Így volna szép

 

Gyakorta érzek

Olyan különös

Kimondhatatlan

Valamit -

Mikor a kezem

A rózsafáról

Egy szirmot halkan

Leszakít,

Mikor átrezeg

Egy síró dallam

Finom húrjain

A zongorának;

Mikor szívemben

Harcokat vívnak

Hatalmas fénnyel

Hatalmas árnyak:

Mikor a szó

Mire se jó,

Mikor szemem egy

Ártatlan fényű

Szempárba mélyed;

Mikor álmodom

S messzire elhagy

A fájó élet;

Mikor ujjongva

Nevet a kék ég,

S a szellő mégis

Ezer zizegő

Halott levélkét

Takarít -

Gyakorta érzek

Olyan különös

Kimondhatatlan

Valamit.

 

S akkor előttem

Áll a nagy titok,

Amelynek soha

Nyomára jönni

Nem birok:

 

Miért nem szabad

Azt a sejtelmes

Suttogó halált,

Letépett szirmot

Szavakba szednem?

Miért nem lehet

Azt az örökös

Borongó, ködös

Szomorú álmot

Papírra vetnem?

Miért nem tudom

Azt a pillantást

Azt a sóhajtó,

Méla akkordot,

Mit a futó perc

Szárnyára kapván

Régen elhordott, -

Megrögzíteni,

S aztán őrizni

Örökre, csendben?

Az a sok síró

Ábrándos érzés

Miért nem ülhet

Miért nem gyülhet

Lelkem mélyére

S nem tömörülhet

Dalokká bennem?

 

Vagy ha már róluk

Dalt nem is zengek,

Miért nem tudom

Tudtokra adni

Csupán azoknak,

Kiket szeretek,

S akik szeretnek?

Nem mondom: szóval,

Csak egy mélységes

Szempillantással,

Egy fénylő könnyel,

Egy sóhajtással, -

S csupán ők tudnák,

Hogy mit jelent

Ez a rejtélyes

Titkos beszéd...

 

Így volna édes,

Így volna szent,

Így volna szép!

 

 

(1924. február)

 

A kép forrása: https://live.staticflickr.com/65535/51224224608_2001194bca_b.jpg

Fogadalmak

 

ujev_poloskei3.jpg

 

És te? Megszegted már az újévi fogadalmad?

 

Mi emberek valamiért hajlamosak vagyunk különös jelentőséget tulajdonítani annak az egyszerű ténynek, hogy a bolygónk 365 (és egynegyed) nap alatt újra sikeresen megtett egy teljes kört ellipszis alakú pályáján saját csillaga, a Nap körül. És nemcsak megünnepeljük ezt a nagyszerű dolgot, hanem még úgy is érezzük, hogy valami nagyszabású változást kell életünkben bevezetnünk - nevezzük ezt a továbbiakban egyszerűen újévi fogadalomnak. 

 

Ilyenkor nekiduráljuk magunkat, és nagy lendülettel tényleg változtatni próbálunk valamit az életünkön. Elhagyni valamilyen rossz szokást, szenvedélyt - vagy épp megerősíteni magunkban valami jó vagy hasznos dolgot. Elkezdünk sportolni és/vagy fogyókúrázni, megpróbálunk kevesebbet káromkodni vagy többet olvasni, kevesebbet dolgozni és többet a családunkkal lenni. Egyszóval, próbálunk változtatni. Aztán, tízből kilencszer egy idő után elfogy a lelkesedés és feladjuk. 

 

Miért tesszük mindezt? Valószínűleg többségünk tudja, érzi, hogy valami nincs rendben az életében. Ez alapvetően egy jó dolog - fontos, hogy az önismeretünk és egészséges önkritikánk folyamatosan fejlődjön! De miért is adjuk fel? Erre is van egy teóriám! Ha csak önmagunkban, magunknak fogadunk meg valamit, akkor egyedül egész egyszerűen gyengék vagyunk ahhoz, hogy végigvigyük a dolgot. A nehéz pillanatokban, a mélypontokon a vállunkon üldögélő kisördög addig mondja a magáét, addig rágja a fülünket, míg végül feladjuk. Majd tavasszal! Majd nyáron! Majd jövőre! - gondoljuk, majd jövőbeni lelkesedésünk halvány ígéretének fényében azon nyomban fel is adjuk. Bizony, XXI. századi, Bridget Jonesba oltott Sziszifuszként újra meg újra megfogadjuk, megkezdjük, majd feladjuk. 

 

Mi lehet a megoldás? Az ember köztudottan társaslény, a legnagyobb és legjelentősebb dolgokat sosem egyedül éri el. Lehet, hogy egy-egy lángelme önmagában felfedez, kitalál zseniális újításokat , de a mindennapi használat, a müködőképesség, a tökéletesítés szinte mindig csapatmunka. A legsikeresebb emberfaj, a homo sapiens sapiens azért tudta sikeresen legyőzni emberformájú vetélytársait, azért volt képes nyeszlettsége, gyenge testfelépítése és viszonylag hosszú ideig tartó kifejlett egyeddé válása ellenére is legyőzni a természet minden más faját, majd elhelyezkedni a tápléléklánc csúcsán, mert minden más vetélytársánál jobban (hatékonyabban) kezdett nagyobb csoportokban együttműködni/dolgozni. És persze sok minden más miatt is - a nagyszerű Yuval Noah Harrari ezt fejti ki részletesen Sapiens - Az emberiség rövid története című munkájában. Terveim szerint idén ezzel részletesen is foglalkozom majd. 

 

Visszatérve az eredeti felvetéshez, azt gondolom, az újévi fogadalmak akkor működhetnek, ha azt valakivel/valakikkel közösen, csapatban fogadjuk meg. Ez esetben ugye újabb kontroll lép be a képletbe a társ, társak személyében - és igen, mivel "égne a pofánk", ha mi lennénk az, aki hamarabb kiszáll, ezért nagyobb eséllyel teljesítjük a fogadalmat! Szóval hajrá, gondolkozzatok/fogadkozzatok/létezzetek közösségekben! És akkor a álmaitok teljesülhetnek! 😉

 

És hogy miért írtam ilyen hosszan erről? A válasz egyszerű: én is megfogadtam valamit - mégpedig azt, hogy idén mindennap próbálok írni az oldalra valamit. És bár már a harmadik napon időhiány miatt már kvázi elbuktam, de egy mai duplázással helyreállhat a világ rendje. És hogy mennyire leszek kitartó? Az rajtatok is múlik majd. Olvassatok, kommenteljetek, osszatok tovább, hogy érezzem: érdemes csinálni! És akkor talán ezúttal a ti közösségetek köszönhetően, nem adom majd fel. Meglátjuk.

 

Mindenesetre: holnap találkozunk. Majd holnap. 😉

 

 

A kép forrása:https://poloskeiszorp.hu/ezeket-a-karacsonyi-idezeteket-mindenkinek-el-kellene-olvasnia-legalabb-egyszer-2/

süti beállítások módosítása