Jaj Fegya… Az áprilisi jelenléti ív a teamsben, amit először nem te teszel ki… És mennyi ilyen lesz még…
Mi telekisek most már három napja próbálunk felocsúdni a sokkból, amit elvesztésed jelent. Közben özönlenek a részvétnyilvánítások és üzenetek, hosszabb megemlékezések és rövidebb, személyes történetek. Látod, mennyien szeretnek? Nem, még nem tudom leírni, hogy szerettek…
2024. március 31-én, életének 59. évében elhunyt Kis-Boda Ferenc. Fegya. Pótolhatatlan veszteség. Ez a szófordulat sokszor klisésen hangozhat – de jelen esetben abszolút megállja a helyét. Akik ismerték őt, a Telekit vagy a fehérvári közéletet, azok pontosan tudják: Fegya megkerülhetetlen tényezője, szilárd tartóoszlopa volt gimnáziumunknak. 24 évvel ezelőtt, 2000-ben került iskolánkba – ahol először „csak” történelem- és filozófiatanárként valamint osztályfőnökként, majd igazgatóhelyettesként, MEP koordinátorként – és még megszámlálhatatlan szerepkörben tevékenykedett. Létrehozott például egy több mint 3200, volt és jelenlegi telekis taggal rendelkező online közösséget – mi ez, ha nem közösségépítés? Hihetetlen munkabírása nagyon erős temperamentummal párosult – talán ezért is tudott ennyi feladatot egyszerre ellátni. Órái problémaközpontúak voltak, ahol a diákok nemcsak tanulni, kételkedni és kérdéseket feltenni tanultak meg, hanem érvelni, gondolkodni, kiállni önmagukért és egymásért – vagyis minden olyan dolgot, amire egy XXI. századi, klasszikus értelemben vett értelmiséginek szüksége lehet. Fegya a rábízott diákokat (és igen, sokszor minket, tanárokat is) nemcsak tanította, hanem mentorálta és nevelte is. Példamutatással, bíztatással, jó szóval. Emberséggel.
Mi kollégák bármikor megkereshettük a problémáinkkal, azokra igyekezett minél hamarabb megoldást találni, a kérdéseinkre választ adni. Ezer fokon égett szinte mindig – nála félgőzzel, ímmel-ámmal elvégzett munkáról nem lehetett szó. Számtalan dolgot írhatnék még le, de a legegyszerűbben, minden volt és jelenlegi telekis diák, szülő vagy kolléga számára legegyértelműbb módon csak így tudom megfogalmazni: Ő volt A Fegya.
Olyannyira része volt a mindennapjainknak, hogy még el sem tudjuk képzelni milyen lesz nélküle…
És persze most egy kicsit el is szégyellem magam. Mert ha nagy szavakkal dobálózom, ha azt írom: pótolhatatlan a veszteség, és hogy mi nem tudjuk elképzelni nélküle – akkor mit érezhetnek azok, akik a legfontosabbak voltak neki? Ági, Kata, Márk… Őszinte részvétem Nektek! El sem tudom képzelni, mit érezhettek most, min mentek épp keresztül… Egyet viszont biztosan tudok: a Telekis közösségre most és a jövőben is számíthattok. Amennyi sok segítséget, törődést és odafigyelést kaptunk mi mindannyian Fegyától, azt igyekszünk majd Nektek viszonozni! Sok-sok erőt és kitartást kívánunk az előttetek álló időszakra – ha bármiben tudunk segíteni – szóljatok és jövünk!
Fegya! Megszólítással kezdtem és azzal is végzem. Előfordult, hogy nem értettünk egyet, sőt! Hozzád hasonló vérmérsékletű emberként néha még vitáink is voltak – de úgy gondolom, hogy azokat korrekt módon, egymást tiszteletben tartva végül mindig tudtuk kezelni. Sosem mondtam el Neked, de sok mindenért hálás vagyok – tudod, ezeket a magamfajta keményfejű ember a másik nyugdíjas búcsúztatójára tartogatja… Köszönöm, hogy kilenc évvel ezelőtt, amikor először beléptem a gimnáziumba, egyből partnerként kezeltél! Segítettél, ha elakadtam, jó tanácsokkal láttál el, felkaroltál. Köszönöm, hogy mentoráltál! Köszönöm borkóstolási tanácsokat, a közös tanári focikat, az AJTP tornákon a szobatársságot, életem első és eddig egyetlen biciklivel teljesített Balaton körének mélypontjain a bátorító szavakat! Köszönöm, hogy hat évig az osztályom történelemtanára voltál – ennek minden nehézségével és pozitív hozadékával együtt. A szerenádra mindig emlékezni fogok! Köszönöm, hogy megtanulhattam Tőled a Telekis Napokon az első sorból figyelni, kezelni, nyugtatni a tömeget – és még sok más apróságot, amit a hétköznapokban leshettem el. Látod, mennyi mindent köszönök Neked? A legfontosabb a végére maradt: köszönöm, hogy megmutattad milyennek kell lennie egy ízig-vérig Telekis Tanárnak!
Nyugodj békében!
„Korán reggel érkezett meg. Elsőre furcsa volt neki, hogy nem lát a folyosókon senkit – a portásfülke is üresen tátongott, mikor belépett az iskolába. Egy gyors pillantás Szent Margit szobrára, majd fel az emeletre. Az igazgatóhelyettesi irodában sem volt még senki, a tanári is üres volt. Csak ő volt még benn, egyedül. A dolgozatokat, amiket hétvégén a kórházba is elvitt magával, letette az asztalára – ahol már sorakoztak katonás rendben a jelenléti ívek, mellette a napi teendők. Még mielőtt bekapcsolta volna a gépét, az asztal fölé nézett, ahol egy kis keretben ott volt egy kép róla és a családjáról. Megsimította, elgondolkodott egy pillanatra, mintha valamit elfelejtett volna…
Ekkor kinyílt az igazgatói iroda ajtaja – ahonnan legnagyobb meglepetésére nem a jelenlegi vezető, hanem Szabó József címzetes igazgató úr lépett elő.
- Igazgató Úr! Te itt? De… Ez, hogy lehet?
- Ó persze, hiszen Te még nem tudod. Ez az Égi Iskola. Ide azok kerülnek, akik…
- Akik meghaltak?
- Így van.
- Akkor ezek szerint én?
- Igen, megtörtént. Valamiért nagyon siettél.
A férfi teljesen összezavarodva állt egy pillanatig, miközben odakintről hangok szűrődtek be.
- Kik vannak odakinn?
- Mindenki, aki fontos volt valaha számodra, eljött ma ide. Készültünk egy kis Csülök Partyval a fogadásodra! Gyere, menjünk le az udvarra, hogy köszönthessenek!
- De akkor ez azt jelenti, hogy én mostantól mindig itt leszek? Az idők végezetéig? Itt, az Égi Iskolában?
- Természetesen nem. Mindenki ott, olyan helyen kezdi, ami számára nagyon fontos volt. Te döntesz, hol és hogyan folytatod majd. Mindent megtudsz időben. Most viszont gyere!
Az igazgató úr elindult, a férfi pedig felállt, hogy kövesse. Reflexszerűen kezébe vette a dolgozatokat és megszólalt:
- Ezeket vihetem? Ki kell javítani őket, a gyerekek egy hónap múlva érettségiznek!
- Azokkal már ne törődj- - megcsinálja majd más. Gyere!
A dolgozatokat visszatette az asztalra, majd megindult az igazgató úr mögött. Szép lassan, komótosan ballagtak le a lépcsőn, az úton, amit ezerszer tett már meg korábban. Ezúttal azonban más volt: tudta, érezte, hogy utoljára látja így belülről az épületet, utoljára teszi meg ezeket a lépéseket. Kinyílt az udvari ajtó, majd a kissé furcsa színű falak szegélyezte udvaron, a kézilabda pálya közepén meglátta őket. Rokonok, barátok, volt kollégák és egy-két diák. Mind őt nézték, ahogy elindult feléjük az udvaron. A bográcsban már rotyogott a csülök, az asztalon finom borok várták kóstolásra készen. Tudta jól: hazaérkezett, a megpróbáltatások véget értek. Az ünnepélyes csendet csak egy nagyon halk, távoli hang zavarta meg. Valahol kicsengettek.
I.L.
