Amikor anyósom szólt, hogy nézzem meg Ödit, mert lehet, hogy meghalt - akkor már tudtam, hogy ásnom kell.
Ásnom kell, megint. Nem az első kiskedvenc, akinél meg kell ezt tennem - és valószínűleg nem is az utolsó. Az első cicánál még nehéz volt - azt figyeltem folyton, nem kell -e fel, nem mozdul -e meg. Aztán rutin lett. A legnehezebb persze Lindánál, a kutyánál volt - nagyon nehéz úgy ásóval dolgozni, ha közben sírsz.
Miközben dolgozol, persze sok minden jár a fejedben. Mekkora legyen a gödör, milyen mélyre kell áss, hova tedd a földet, el ne törjön a lapát. Ezek a munkával kapcsolatos gondolatok járnak a fejedben.
Aztán vannak más, nemesebb eszmefuttatások is. Elmerengsz arról, hogy megint eltelt néhány év, Te megint macskát temetsz - és hogy ebből is látszik: az élet nem áll meg. Ezt az állatok sokkal jobban tudják mint Te - ők nem lamentálnak, továbblépnek. Sosem felejtem el, hogy amikor Vili, a kedves cica a szemünk láttára pusztult el, akkor Linda, a golden retriever - akivel ha nem is elválaszthatatlan, de nagyon jó pajtások voltak - megszagolta, majd ment tovább, mintha mi sem történt volna. Ő helyette lett Linda legjobb barátja Ödi - aki Linda halála után fél évvel az új kutya, Léna szeretgetésébe fogott. Aki kicsit őrült, kicsit bolond - és ezzel a bújós macskahízelgéssel nem tudott mit kezdeni. Most pedig ő volt az, aki szombat reggel anyósomat a már kihűlt tetemhez elvezette. Az élet körforgása - mint az Oroszlánkirályban. És igen, ma már Linda felett is friss fű sarjad, ahogy fa magasodik Vili és Pami borostyánnal befutott sírja fölé is.
Ez az élet rendje. Ami megszületett, az meghal majd, ami elkezdődött, egyszer véget ér.
Óhatatlanul arra gondolok: egyszer az én síromat is hasonlóan küzdelmes módon fogják kiásni a feladat nehézségéhez mérten nyilván nem megfizetett, számomra idegen emberek. Vajon ők szoktak az élet mulandóságán merengeni, amikor több száz sír között dolgoznak nap mint nap?
Szóval nem egyszerű sírt ásni. Miközben dolgozok, a nap is egyre magasabbra ér - én pedig menthetetlenül kimelegszem. Az izzadtság a szemembe folyik, az ásó nyele csúszik, a csákány nehéz. Földes màr szinte mindenem, miközben a szél is feltámad és az arcomba fújja a port...
Miért is csinálom ezt? Hiszen még csak nem is szerettem ezt a macskát! Kiskorában folyton megjelölte a cipőmet, a táskámat - egy időben napi szintű háborúskodásban álltunk egy ammóniaszagú lövészárok két oldalán. Aztán megszelídült ő is, én is. Nem volt szép macska. Folyton volt valami baja, folyton indokolatlan szőrt és testnedveket hagyott mindenfelé, a reggeli kis "ajándékokról" a fürdőben nem is beszélve. Folyton útban volt, folyton zabált, elvette a többieket kajáját - nem hagyott nyugton húst vágni, hörögve lélegzett és hangosan hányt - persze mindig akkor ha reggeliztem. Szóval nem szerettem. De akkor mégis miért vesződök itt vele, miért nem dobom csak ki a testét a kukába - vagy egy dögkútba? Miért?
Mert a falkám része volt. Nem kellett ahhoz szeretnem, hogy tudjam, milyen fontos a család számára. Anyósom számára, a párom számára, a kisfiam számára. Tudom, hogy kinek mennyit és mit jelentett - és ez most mennyire fáj nekik. És ami nekik fáj, az nekem is fáj - ami nekik is fontos, az nekem is fontos. Ez a CSALÁD lényege.
Úgyhogy csendben, összeszorított fogakkal ások tovább. Mélyebben járva rájövök, hogy egy lapáttal könnyebb lenne, ezért elsétálok érte. Ekkor veszem észre, hogy Léna ott van, nem messze - és csendben figyel. Vörcsi, a vörös kandúr kicsit távolabb, a magas fűben ül - és szintén figyel. Amikor ezt meglátom, kíváncsi leszek - vajon mit csinál, miután odébb mentem? Vöri csendben körbejár, megvizsgálja a talicskát, amiben Ödön letakarva fekszik, majd megáll a sír mellett. Először leül mellé, majd belenéz.
Hátborzongató - pedig valószínűleg csak egyszerű kíváncsiság. Hiszen ez csak egy állat, amiről előbb írtam le, hogy csak a pillanatnak él, hogy csak úgy átlép a másik felett és továbbmegy. De mi van, ha mégsem?
Elérem a kívánt mélységet, majd belehelyezem a gödörbe a testet. Előtte rituálisan belerakok egy adag alutasakos macskakaját - hogy miért, azt én sem tudom... Talán valami ősi, megmagyarázhatatlan babona tőr elő a zsigereimből, amikor a búcsúzásnak ezt a módját választom? Nem tudom - de megteszem, majd az Il silenzio hangjaira finoman a sírba rakom a cicát - és elhantolom.
Minden állatot erre a zenére temettem el eddig, és mindegyiket kicsit, a magam módján meg is sirattam. Ödinél ez egy könnycsepp, Lindánál zokogás volt.
Il silenzio. A csend.
A sír fölé kis halom kerül fenyőágakkal, hogy eszébe se jusson bármelyik négylábúnak kiásni. Meg mert így szoktuk.
Il silenzio. A csend.
És azon kapom magam másnap reggelinél: kicsit zavar a csend, kicsit hiányzik egy jól megszokott szuszogás, egy követelőző tekintet. Pedig én nem is szerettem ezt a macskát.
"Ahogy ott elaludt, a tó melletti friss füvön, álmában egy furcsa helyen járt. Egy helyen, ahol nincsenek mérgek és betegségek, ahol nincsenek vad, kóbor kutyák és dobálozó gyerekek. Ahol az autó mindig megáll, ha át akarsz menni az úton, ahol a szundik hosszúak és a tej hideg. Ahol télen mindig meleg a radiátor, nyáron kellemesen hűsít a bokor alja - a magas fűben vadászni lehet és sosem szaladnak el az egerek. Ahol sosem fogy ki a tálkádból az a nagyon finom, tasakos cucc - ahol a macskák, ezek a hóban óvatosan sétáló pici, puha lények mindig Whiskast vennének. Ahol mindig vár a gazdi ágya, ahol jó lenni, ahol jó otthonra találni."
Macskamennyország? Egy álom? Nem tudom. De bárhogy is van, megérdemli. Mind megérdemlik.
I.L.
