Pótolhatatlan veszteség érte ma az újpesti, a magyar és egyetemes sportéletet: 47 éves korában elhunyt a hatszoros magyar és olasz, kétszeres világ- és háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, Benedek Tibor - vagy ahogy mindenki ismerte, Benedek Tibi. Amikor néhány hónappal ezelőtt lemondott minden vízilabdában betöltött posztjáról, már érezni lehetett, hogy nagy a baj. Hallottam, hallottuk Újpesten a híreket, de reménykedtünk, hogy a nagy küzdő, az örökös bajnok újra győzni fog. Nem így lett. Nyugodjon békében!

"Az uszoda csendes volt, ahogy belépett. Látta maga előtt a feszített víztükrű medencét, a hatalmas, de nyugodt víztömeget - olyan volt, amilyennek mindig is ismerte kisgyerek korától kezdve, amikor a vízilabda, ez a csodálatos sportág az élete része lett. Ilyen békés volt a nagy döntők, a bajnoki címek, a nemzetközi kupagyőzelmek és persze az olimpiai győzelmek előtt is. Nem volt még benne a mérkőzés nyugodt vízfelszínt felkavaró, őrült pezsgése - a minden egyes labdáért megvívott kíméletlen küzdelem világa. Ismerte és megszokta a harcot és küzdelmet: bőven voltak az életében, a medencén belül és kívül is egyaránt... Hullámhegyek és hullámvölgyek, néha kudarcok és vereségek, de többnyire győzelmek. Majdnem mindig győzelmek. Sajnos most nem sikerült...

Állt ott és csendesen nézte a medencét. A szenvedéseknek ugyan vége lett, de ennek ellenére végtelen ürességét érzett. Annyi mindent akart még csinálni, annyi cél lebegett még a szemei előtt... Első és legfontosabbként a kisfia és két kislánya.... Annyi mindent akart nekik még tanítani... Ahogy erre gondolt, a szeme sarkában egy nagy, kövér könnycsepp jelent meg. Szegény drágáim, milyen nehéz lesz most nektek...

Gondolataiból lassan erősödő hangfoszlányok billentették ki. Az öltözők környéke felől jól ismert, meccs előtti hangzavar kavargott, vidám hangok hallatszottak egyre közelebbről. Kék és fehérsapkás, meggypiros színű fürdőnadrágos férfiak jöttek szép sorban a medence öltözők felőli bejáratán át. Ahogy meglátták őt, egy pillanatra megtorpantak.

- Tibi! Hát már megjöttél?

Ő nem válaszolt, csak csendben bólintott. Azok odamentek hozzá, üdvözölték egy mosollyal, egy öleléssel vagy vállveregetéssel, majd szép sorban beugrottak a medencébe. Az eddig nyugodt vízfelszín felkavarodott, a víz az egyre több benne úszó játékos hatására lassan megtelt élettel.

- Nem jössz Tibi? Gyuri bácsinak most lesz az első meccse itt fenn, szállj be te is közénk!
- Persze, jövök. Csak át kell öltöznöm.

A többiek furcsán mosolyogva néztek rá, ő pedig lenézve észrevette, hogy már ő is úszónadrágban van. Beugrott a vízbe, mint annyiszor, mint sok ezerszer pályafutása során. Egy pillanatra csak a kékség vette körül, a mindent körül ölelő, megnyugtató, végtelen kékség. A víz, a medence világa, ahol mindig otthon érezte magát.

Ahogy feljött a víz fölé, meghallotta a közönség tombolását. A lelátók megteltek élettel, szurkolók ezrei voltak kíváncsiak Kárpáti Gyuri bácsi és Benedek Tibi első fenti meccsére. Zúgott a Hajrá Lilák, zengett a Ria, Ria, Hungária.

Ő úszott két tempót, teste ösztönösen, újra tudta a dolgát. Megpörgette kezében a rikítón sárga labdát, majd elemi erővel hatalmas gólt vágott a jobb felső sarokba. Elmosolyodott. Hazaért.

A játékosok készen álltak, a bíró a sípjába fújt: kezdetét vette a mérkőzés. "

I.L.

(A kép forrása: UVSE Vízilabda facebook oldal)