"Majd holnap. Miért nem ma? Tényleg. Miért nem ma?"

Ivanics László - Majd holnap

Ivanics László - Majd holnap

Pedagógusnapra...

(Kis késéssel...)

2022. október 14. - ivanics.laszlo

image.jpeg

 

A lélek. A lélek lassan hal ki. 

 

Először még nem érted a többiek miről beszélnek. Hogyan lehet ennyire belefásulni? Hogyan tudtak elfelejteni mindent, amiért elkezdték? És eldöntöd, Te nem ilyen leszel. Ők biztos rosszul csináltak valamit, ők biztos nem voltak elég jók, ők... De majd Te. Hiszen lelkes vagy, fiatal vagy, épp meg akarod váltani a világot - mit megváltani - kiforgatni a helyéről! Te máshogy fogod csinálni, te jobb leszel, ügyesebb, lelkesebb, kitartóbb - és ha így lesz, ez előbb-utóbb átragad majd a többiekre. És példát fogsz mutatni, mindenkinek. 

 

Aztán jönnek a szürke hétköznapok. Alattomos kis pofonok, általában olyankor és onnan, ahonnan nem várnád. Szúrós, sokáig sajgó tüskék, apró megalkuvások, kis kompromisszumok. Először csak magaddal, aztán szép lassan mindenki mással. Telnek az évek, és Te egyre kevésbé érzed magad jól a bőrödben, egyre kevésbé tudsz tükörbe nézni... 

 

De hajtasz tovább. Azt gondolod megéri, azt gondolod még így is tudsz adni, sokat adni. A korábbi lelkesedésből, az eszmékből, amikben hittél, magadból. Lelkesíteni, nemesíteni, példát mutatni, terelni. Tanítani, a szó legnemesebb értelmében. 

 

Aztán egyre többször érzed magad rosszul, a tükröt réges-rég kidobtad már, a hétköznapok gépiesen telnek. Egy felmérésen már te vagy az, aki legközelebb áll a kiégéshez - persze, hiszen beletettél mindent, ami volt. Mindent. A nagy láng jobban éget, de hamarabb is kialszik...

 

Egy dolog tart még itt. Az órák. Azok a 45 percek, amikor becsukod magad mögött az ajtót, kizárod a világot és csak velük foglalkozol: a diákjaiddal. Ez az, ami még mozgat, ez az, ami még éltet - de ez meddig elég? Meddig?

 

Meddig lehet apró fénysugarakból táplálkozni, amikor körülötted minden sötét - sőt egyre sötétebb??

 

Rendben van ez így? Nem gondolnám. De a legszomorúbb az egészben: a társadalmat, a többséget ez nem érdekli. 

 

Kitartás a kirúgottaknak, az elnyomottaknak, a megfélemlítetteknek, a véleményüket eltitkolni kényszerülőknek! Kitartás az eszköz nélkülieknek, a lenézetteknek, a megalázottaknak, a túlórákba belepusztulóknak, a másodállást, harmadállást, negyedállást vállalóknak!

 

Hosszasan tudnám még írni - de minek? Kinek? Miért? Annyiszor kiáltottuk már a pusztába a szót... A visszhang (ha volt is) rég elhalkult, a hangunk berekedt, az erőnk elszállt. Hatalomtól megrészegült cinikus arcok vigyorognak ránk, a közönség pedig bambán csak a távolba tekint...

 

Elég volt kollégák! Hadd jöjjön az összeomlás! 

 

I.L.

 

(A szöveget múlt héten írtam, a nemzetközi pedagógusnap alkalmából - de a telefonom szervizbe került, így csak most tudom kitenni. Szeretném hinni az elmúlt napok fényében, hogy lesz változás, de túlzottan optimista nem vagyok...)

 

#egytanárgondolatai #ivanicslászló #majdholnap 

 

A kép forrása: https://szakszervezetek.hu/hirek/15236-minden-tizedik-tanar-hianyzik

 

A csinovnyik

- Pajor Beatrisz! Jöjjön ide!
- Itt vagyok főnök úr, parancsoljon!
- Beatrisz. Ügyes volt, ahogy ezt a kellemetlen ügyet intézte. Ezt kell csinálni az ilyen lázadókkal.
- Köszönöm uram, igyekeztem az Öntől látott bölcs vezetői stílust alkalm...
- Elmehet.


Beatriszt kissé bántotta ugyan, hogy a főnök nem hallgatta végig, de aztán elhessegette magától a gondolatot. Büszke volt magára. Hiszen megdicsérték! Két éve dolgozott már az ügyosztályon, két éve közvetített már a főnökség és a beosztottak között, két éve tartotta már a kapcsolatot a kellemetlenkedő érdekvédőkkel, a kekeckedő munkavállalókkal, a panaszkodó beszállítókkal. Ez alatt a két év alatt soha még egy jó szót nem kapott, egy  dicséretet nem érdemelt ki a Főnöktől - egészen mostanáig. Úgy volt vele, hogy ilyen a Főnök stílusa, sőt! Ilyen a jó Vezető stílusa. Így kell az emberekkel, a beosztottakkal, az alatta lévőkkel bánni - csak keményen, ridegen,  könyörtelenül, mindenféle gyengeség, együttérzés vagy részvét nélkül - ahogy tőle látta. Büszke volt magára.


Jó csinovnyik volt. Tökéletes láncszeme egy mesterien működő rendszernek. Olyan fogaskerék, aki pontosan tudja, hogy a gépezetben hol a helye. Felfelé nyal és lefelé rúg - pont úgy, ahogy régen, annál az orosz írónál tanultak az iskolában. Emlékezett, milyen lelkesedéssel magyarázta neki a témát Kis tanárnő, az irodalomtanára. Múltkor látta az egyik bejegyzését - ő is lázadozik már minden ellen. Szánalmas idealista! Nemhogy örülne, hogy van még munkája! Hagyjuk, hessegette el a gondolatot magától. Most csak arra akart koncentrálni, hogy megdicsérték. Jól végezte a munkáját, felkeltette a Főnök figyelmét - ebből még bármi lehet! Izgatottan hívta fel férjét és újságolta el neki a nagy hírt: készülj Iván, ma ünneplünk!


Két hónappal később újra hívta a Főnök. No végre, eljön az igazság pillanata! Ma végre elismerik az érdemeimet! - gondolta.

 
- Jó napot Főnök Úr!

- Jöjjön. Bernadett ugye?

- Nem, Beatrisz.

- Mindegy is. Beatrix, maga nemrég került ide hozzánk, igaz?

- Nem, már két éve itt vagyok...

- Nem baj, ez most megváltozik. Nehéz helyzetbe kerültünk: tudja ön is, gazdasági válság  van, drágul minden - hatékonnyabbá kell tennünk a költségvetésünket. Meg kell válnunk magától.

- De Főnök Úr, a múltkor is én oldottam meg a helyzetet! Mindent úgy csináltam, ahogy Öntől tanultam! Ön az én példaképem, aki...

- Hagyjuk a könyörgést és a nagyjelenetet Bernadett. Önre itt már nincs szükség, elmehet.

Beatrisz lehajtott fejjel hagyta el a Főnök irodáját. Nem értette a helyzetet... Nem értette - pedig ő minden úgy csinált, ahogy kérték. Nem okoskodott, nem kérdezett, nem problémázott semmin - csöndben tette a dolgát. Tökéletes csinovnyik volt.
Nem értette, miként azt sem, hogy ő csak egy ítéletvégrehajtó, egy kíméletlen rendszer alkotóeleme, egy olyan apró fogaskerék, ami bármikor eldobható, lecserélhető. Egy egyszerű csinovnyik.

 
Miközben pakolta ki az asztalát, a mellette lévő asztalnál új kollegina rendezgette el a dolgait. Csillogó szemű pályakezdő, sok szabadidővel és Beatrisznél alacsonyabb bérigénnyel. Lelkes volt, folyamatosan csacsogva ismerkedett a körülötte ülőkkel. Beatriszhoz is odafordult.

 
- És milyen a Főnök? Eddig csak jót hallottam róla, hogy mennyire céltudatos, gyakorlatias, eredményorientált. Azt is mesélték, hogy néhány hónapja azt a kis kellemetlenséget is milyen jól kezelte.

 
- Igen. Jól kezelte. Nagyon jó Főnök.


És Pajor Beatrisz a személyes tárgyait tartalmazó dobozzal együtt ellépett az asztalától, majd csendben hazaindult. A csinovnyik megtette a kötelességét, a csinovnyik mehet.

 

I.L.

 

(szerk: A csinovnyik eredetileg orosz cári hivatalnokot jelent, de Gogol zseniális életműve óta többletjelentése: kicsinyes, korlátolt hivatalnok.)

 

Tóth Kálmán - Mikor az akasztófákat faragták

Az 1849 októberében kivégzettek emlékére

aradi13.jpg

 

Tóth Kálmán - Mikor az akasztófákat faragták

Mit faragsz, ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Pöltemberg függ majd ezen;
Oly gyanútlan, oly vidám,
Olyan deli, olyan ép,
S holnap ezen fojtja meg
A nyomorú söpredék

Mit faragsz, ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Holnap Török függ majd ezen;
Nagy tudomány... mostan is
Olvas egész éjen át...
S holnap ezen köti föl
A tudatlan butaság.

Mit faragsz, ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Lahner György függ majd ezen;
Maga volt a becsület,
Mely erényit elfödi,
S holnap itt a szemtelen
Becstelenség felköti.

Mit faragsz, ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Holnap Knézics függ majd ezen;
Tiszta szent volt; harc előtt
Imádkozott mindenütt,
S fölfeszítik reggel ők,
Kiknek nincsen istenük

Mit faragsz, ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Nagy-Sándor függ majd ezen;
Honszerelmes nagy vitéz,
A hazáért halni kész,
Jaj, hogy itten öli meg
A hazátlan gyülevész!

Mit faragsz, ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Leiningen függ majd ezen;
Fejedelmi sarjadék,
Büszke, nemes, lovagi,
S nyirkos kézzel fojtja meg
Holnap a sehonnai!

Mit faragsz, ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Holnap Aulich függ ezen;
csupa emberszeretet,
Szíve olyan fenn dobog,
s viradóra megölik
Embertelen zsarnokok.

Mit faragsz, ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Damjanich függ majd ezen;
Minden lépte diadal,
Babérokban járt övig,
S a gyávák, kik szaladtak,
Holnap a hőst felkötik.

Mit faragsz, ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Vécsey függ majd ezen;
Nagylelkű, ki nem tiport
Földre sujtott ellenén,
Mostan kézre ő jutott,
S meghal hóhér kötelén.

Az úristen verje meg,
Ne bocsásson meg nekik,
Kik velem itt e kilenc
Akasztófát ültetik;
S azoknak, kik hajnalon
Itten vesztik életük:
Mindörökkön örökké
Áldva légyen szent nevük.

Olvass velem – Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak  

 

meg_se_kinaltak.jpg

 

Stand up comedy és irodalom? Mi sül ki ebből? Bödőcs Tibor egy modern Így írtok ti-vel (Addig se iszik - 2017) már bizonyította, hogy nem csupán egy humorista, hanem egy nagyon jó írói vénával ellátott szerző is! Lássuk,, miként festi le a magyar hétköznapok „hőseit”, hogyan adja vissza a mai (vagy már  csak korábbi?) kocsmák hangulatát!

 

Kicsit tartottam ettől a könyvtől, féltem attól, hogy nehogy csalódás legyen, mint Bödőcs első könyve. Azzal sem volt semmi gond, a maga műfajában – csak épp nem az volt, amit vártam. Azt hittem, hogy az Addig se iszik valamilyen kocsmai történetekbe oltott stand up comedy lesz – ezért éltem meg csalódásként azt a könyvet. Ennél a kötetnél pedig pont ellentétes volt az elvárásom: valami elvont művészkedésre számítottam – erre egy nagyon mély, néhol humoros, néhol szívbe markoló olvasmányélményt kaptam. Egy kocsmai történetekbe oltott stand up comedyt, ami ezen túl felvonultat mindent, amit a kommunizmus, a rendszerváltoztatás, a reményteli kilencvenes évek, a rablókapitalizmus, majd a szép új világ jelentett egy melós számára. Főhősünk, Oszi egy zalai festő, aki napi látogatásai során meséli el élettörténetét az új kocsmárosnak, Gyöngyinek. És mialatt ezek az „alkoholgőzös mozaikok” szép lassan összeállnak egésszé, azalatt egyre közelebb érezzük magunkhoz, egyre inkább megkedveljük Oszi alakját.

 

Mert végül is miről szól ez a könyv a főhős alakján és élettörténetén keresztül? Apáinkról, nagyapáinkról, egy régi generáció mindennapjairól - akik lehet, hogy nem voltak szentek, sokat ittak, talán alkoholisták is voltak - de végeredményben végigdolgozták az életüket, majd minden délután egy rövidebb (vagy hosszabb) időre bementek a kocsmába, és ott a pultosnak vagy a többieknek letették a terheiket. A munkahelyit, az otthonit, a társadalmit - mindenféle terheket. Mai szemmel szánalmasnak is hathatnának, mondhatnánk hogy szép és jó ez, de nem más, mint egyszerű kocsmaromantika… Viszont mégiscsak népbetegség az alkoholizmus, nem kellene idealizálni és valamiféle pozitív mázzal leönteni az állandó kocsmába járást - ebben is van valami. De mégis, ennek a fajta életmódnak, ennek a fajta "kocsmakultúrának" is volt pozitív hozadéka: még a legelesettebbek is közösségre, barátokra találtak. Egy olyan helyre, ahol önmaguk lehettek, ahol számíthattak a többiekre – ahol társakra, ne adj Isten barátokra leltek. Ez az, ami a világból ma már a legtöbb helyen hiányzik – és szerintem ezt is siratja valamilyen szinten ez a könyv. Megszűnnek a kocsmák, megszűnnek a hagyományos közösségi terek, leépülnek az egymás közötti kapcsolatok. Kevesebb lenne napjainkban, a kocsmák lassú kimúlása után az alkoholista? Nem hiszem. Ott a kisbolt, a dohánybolt, a kétliteres koccintós, a házipálinka - csak épp az a szövet tűnt el mögüle, ami ezeket az embereket a társadalomban (és sokszor az életben) tartotta. 

 

"Az élet értelmetlen úgy, ahogy van, de épp ez az értelme, hogy nincs neki értelme, mert olyan az élet, mint amikor a gyerekek az új cipőjükben a térdig érő pocsolyában ugrálnak, észszerűtlen, de jó buli, kár lenne kihagyni. Ez az élet, ez a pocsolya, ugráljunk benne Gyöngyi!"

 

" Én nem lettem művész, de így legalább festhettem sokfelé, szegényeknél, gazdagoknál, öregeknél, fiataloknál, cigányoknál, özvegyeknél, kollégiumban, laktanyában. Ami fent, az van lent, csicsergi a Tankcsapda. Én láttam, hogy élünk. Láttam, hogy fűt, mit eszik, hol alszik a nép. Láttam, hogy ki viszi le a szemetet, hogy ki csinál szódát. Láttam, milyen volt, mikor még több generáció élt együtt a régi faluban. A szobában sírt egy csecsemő, a félhomályos szobában gubbasztott a rézbilin egy vak dédi, ilyenek. Hát a panelben, ott már nincs dédi. Most már berakják otthonba a dédit."

 

„Mert mind őrültek vagyunk, nincs mese, csak az arányok számítanak, hogy mennyire, és hogy ki dönti el azt, hogy mennyire. Az aggodalom, a szorongás, a kétségbeesés bonszájfenyői ott vannak ám mindannyiunkban, és ha nem metszegeted őket rendesen, akkor hatalmasra nőnek a lelkedben. A rossz gondolatok kóbor macskaként visszajárnak, ha a figyelmeddel eteted  őket, híznak, és egyre többen lesznek. Úgyhogy akkor most próbáljunk meg nem megőrülni, jó kis program, mi? Két kisfröccsöt kérek akkor, és egy új hamutartót, mert ez megtelt, Gyöngyök Gyöngye!”

 

„Szóval nekem Mohács kellett. Megnősültem. Aztán az a vállás nem volt egy babapiskóta. Jól átvert az asszony meg a Kálmán, hogy (…). Ami fontos, hogy emlékezhetek a sírásra, mikor először megláttam a lányaimat, azt nem lehet elképzelni, és nem lehet elperelni tőlem. Láthattam, ahogy felnőnek a csajok. Büszke lehettem, oktalanul is. Kivehettem őket reggel az ágyból, két meleg cipó volt olyankor az a két lány, és csinálhattam nekik kakaót. Dobálhattam őket a Zalába nyáron, húzhattam logó nyelvű huskyként a szánjukat télen. Aztán aggódhattam, beteg-e, mi lesz belőle, mi lett belőlem, jó apa vagyok –e, mi baja a feleségemnek? Aggódhattam, hogy nem szeret az asszony, hogy követelőznek a gyerekek, hogy én ronthattam el őket, hogy mi rontottuk el őket, hogy más gyerekek tehetségesebbek vagy szebbek. Érezhettem úgy, hogy az enyémek a legszebbek, és azt is, hogy lehet, hogy nem igaz”

 

„Szóval, ha vallás alapulna az életemre, akkor szépen kifestett kocsmák lennének az osziánusok templomai, ott őriznék a Szent Ecseteket. És minden péntek este Oszi-mise lenne, ahol az életemből vett példabeszédekkel kábítanák a hívőket, akik közben vidáman billiárdoznának, kártyáznának, beszélgetnének, és egyáltalán nem figyelnének a prédikációra. Papolnának nekik arról, hogyan történt a balesetem, hogy annak mi a tanulsága, meg milyen csodás színeket tudtam kikeverni, és hogy nem hittem semmiféle túlvilágban, úgyhogy inkább mindenki próbálja magát jól érezni itt a Földön, és hagyjuk egymást békén. Ha valaki már nagyon nagy baromságokat óbégat, akkor menjünk odébb, ne hallgassuk, kerüljük, hagyjuk a pics@ba. Szeressük a szüleinket, ha megérdemlik, meg a gyerekeinket. Nézzünk meg mindennap egy szép képet, egy filmet, vagy hallgassunk meg egy jó zenét, olvassunk valami frankót, vagy csak gondolkodjunk háror percet: és akkor körbevinnénk egy tálca viszkit a legdrágábból.

Az élet lényege, hogy találjunk valami melót, miképpen Oszkár, mondaná a pap, és nézzük festői szemmel a hétköznapokat, mert ott van  a szépség mindenütt. (…) Hisz jó egy utolsó utáni kocsonyát találni az ablaktáblák között, mikor már azt hittük, elfogyott. Jó az első nagyfröccs nyáron, mikor egész nap nem engedett inni a főnök, és végre becsapódunk a jéghideg fémpulthoz, most menjetek békével, ámen, mondaná a Szeszsámán, de persze mindenki maradna."

 

„Végül is kerestem sokat, kerestem keveset, éltem segélyen, bementem elvonóra, kijöttem az elvonóról, a szüleim meghaltak, mindjárt nagypapa leszek, nyugdíjam nem lesz, amíg mozgok, úgyis pemzli lesz a kezemben, meg pia. Ha meg már nem mozgok, akkor már négy gyertya közt fogok napozni, akkor már nem kell nekem nyugdíj… végül csak megfestettem titokban, amire megszülettem!”

 

Ha álltál valaha kocsmában italgőzben, füstfelhőben, hallgattad végig számodra idegen és furcsa alakok kacskaringós történeteit, addig, amíg meg nem kedvelted őket - akkor ez a könyv bizony neked szól. És akkor is, ha neked is volt egy Oszid. Nyugodj békében Feri bácsi, ez a könyv Neked is, és egy kicsit Rólad is szól!

 

(Ajánlott zene a könyv legvégére: Louis Armstrong - What A Wonderful World )

 

Az eredeti kihívás: https://majdholnapblog.blog.hu/2022/07/18/olvass_velem_2022_nyar

A többi hasonló írás: https://majdholnapblog.blog.hu/tags/22ny%C3%A1r

A kép forrása: https://www.libri.hu/konyv/bodocs_tibor.meg-se-kinaltak.html

Osztályfőnöknek lenni...

osztalyfonoknek_lenni_jo.jpg

 

Osztályfőnöknek lenni számomra annyit jelent… Mint hosszan keresni a szavakat egy búcsú után…

 

Annyiszor kezdtem el és adtam már fel ezt az írást a nyár folyamán, hogy elmondani sem tudom. De mégis, miként tudnám leírni, milyen módon tudnám visszaadni, amit érzek, anélkül, hogy ne legyen sekélyes, giccses, nyálas vagy túlzó? Hogyan?

 

Hat év az életemből, hat év az életükből a legszebb dologgal, amit (szerintem) egy tanárnak a pedagóguspálya adhat: az osztályfőnökséggel. Sokan azt gondolják, ez csak egy névleges poszt, hogy az ofő egy olyan tanár csupán, akinek kicsit több adminisztrációs dolga van a diákokkal és többet kirándul velük az átlagnál. Sokaknak egy nyűg, amit rájuk sóznak, egy olyan kolonc, amit nagyon nem szeretnének évekre magukra venni. Én nem ilyen vagyok.

 

De akkor mi az osztályfőnökség?

 

Tenni értük, összefogni őket, szárnyakat adni, szárnyakat kapni és hagyni őket felszállni… Rengeteg munka, hatalmas felelősség, tengernyi küzdelem, harc gyerekkel, szülővel, kollégával. főnökkel. Köszönteni, bátorítani, segíteni, felemelni, meghallgatni, terelgetni, visszafogni, hajtani. Mosolyogni, kérni, megköszönni, megígérni, betartani. Támogatni, kiállni mellette, elsimítani, még többet segíteni, megérteni, elfogadni, megváltozni. Fogat összeszorítani, kibírni, fül mellett elengedni, nem hisztizni, nem megsértődni. És végül látni szárnyakat kapni, látni felnőni, együtt-őket-felnőni. Csapattá válni, közösségé kovácsolódni, közösen győzni vagy elbukni, együtt érezni és szeretni. Megmérettetni, és végül mégis győzni. És mosolyogni és sírni, és üvölteni és zokogni, és ölelni és vigasztalni. És mindent megtapasztalni és mindent megélni, ami az embert csak érheti egy kamasz mellett. Totális érzelmi hullámvasút, amibe te mindenedet, az egész lényedet, szívedet-lelkedet beleteszed. És lehet, hogy a tapasztaltabb kollégáid az mondják: ezt nem szabad! Nem szabad ennyire megszeretni őket! De Te tudod: csak így lehet – csak így érdemes.

 

És végül megköszönni. Mindent megköszönni. Azt, hogy elfogadtak, kiálltak melletted, szerettek. Megbíztak benned és megbíztál bennük. Hogy értelmet adtak, hogy fény gyújtottak még akkor is, amikor minden elsötétedett.

 

Csapongsz ide-oda, csapong benned minden – érzések és gondolatok cikáznak az agyadban. Hiszen elmennek! Végül mindig elmennek! Bőgsz egy tisztességeset ott, ahol senki nem láthatja, és úgy érzed, kitéptek egy darabot a szívedből. Aztán elmosolyodsz. Igen, kitéptek – és elvitték magukkal: de így legalább mindig velük leszel! És igen, itt is hagytak egy-egy kicsit magukból, így ők is mindig veled lesznek. Ők 33-an – a gyerekeid, véglegesen. 

 

Osztályfőnökség. Pedagógusként nem tudok elképzelni ennél nehezebb, de ennél szebb, megtisztelőbb, felemelőbb feladatot.

 

Köszönöm mindenkinek. Annak is, aki „csak” végigolvasta, de annak is, aki velem együtt átélte. Gyereknek, szülőnek, kollégának, főnöknek. Köszönet mindenért.

 

I.L.

 

UI: Látjátok bogyókák? Valamit csak sikerült. :-) 

 

Olvass velem – Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

 

 szerelem_a_kolera_idejen.jpg

 

Időtlen klasszikus a dél-amerikai irodalom nagymesterétől, a szerelem örök és mindent legyőző voltáról? Garantált újraolvasás!

Garantált újraolvasás – írtam a fenti ajánlóban néhány héttel ezelőtt – bár most már ebben nem vagyok teljesen biztos. Az igaz ugyan, hogy én újraolvastam a könyvet (hiszen ezt ugyan kimondani is sok, de az egyetemen több mint tíz évvel ezelőtt már olvastam…), de nem vagyok benne biztos, hogy ezt még egyszer megtenném. Talán az ember változik, talán nem jókor talált el a könyv – de most valamivel több hibáját láttam, mint erényét. Ettől függetlenül mindenkinek ajánlom, aki valaha volt vagy lesz szerelmes (ezzel azt hiszem tényleg mindenkit lefedtem), mert nagyon érdekes és értékes gondolatokat tartalmaz, amelyeket mindenképp megérte leírni a szerelemről.

Márquez 2014-ben elhunyt kolumbiai író, aki 1982-ben Nobel-díjat kapott: „Regényeiért és novelláiért, melyekben a fantasztikus és a realista ötvöződik a képzelet egy gazdagon megszerkesztett világában, ily módon reflektálva egy kontinens életére és konflikusaira”. Leghíresebb munkái a Száz év magány, a Szerelem a kolera idején illetve a Szerelemről és más démonokról. Aki olvasott már az írótól, az tudja, hogy egy egészen különleges hangja van, amelyen senki máshoz nem hasonlítható módon mesél egy számunkra, európai emberek számára a mai napig ismeretlen és kaotikus kontinensről, Dél-Amerikáról.

Márquez regényének egyik legfontosabb erénye, hogy egy teljesen más szerelemképet villant fel (legalábbis számomra), mint amit mi európai emberek megszokhattunk. Marquez hősei szerelmesek ugyan, de ezt nagyon sokszor házasság mellett teszik – azt a benyomást nyújtva az olvasónak, hogy a dél-amerikai kultúrában teljesen elfogadott (szinte elvárt) volt az, hogy a férfiaknak és nőknek egyaránt szeretői vannak. Persze ezt betudhatjuk az író regényeiből áradó néhol eltúlzott szexualitásnak (ami néha már-már a perverzió határait súrolja), amely természetesen ebből a regényből sem hiányzik. Talán a különbség az az általam ismert európai klasszikusokhoz képest, hogy ezekben a művekben a szexualitás egy teljesen természetes igényként jelenik meg, hasonlóan az evéshez és iváshoz, amit a hősök szinte azonnal, a rendelkezésre álló legalkalmasabb emberrel kiélnek. Ebből a szempontból (még ha fals is lehet Márquez ábrázolása) a regény egy időben és térben megejtett érdekes utazásként is felfogható, amelyben az európai olvasó megismerheti egy számára ismeretlen kultúra életfelfogását, múltját (jelenét?).

A regény emellett egy nagy óda a szerelemhez, egy szép tündérmese arról, miért nem szabad akkor sem feladni a reményt, ha látszólag minden elveszett. Merthogy a könyv gyakorlatilag erről szól: főhőse, Florentino Ariza egész életében kitart amellett a (néhol már-már) rögeszméje mellett, hogy egyszer (újra) meghódítja fiatalkori szerelmét, Fermina Dazát. 421 oldal a szerelemről. És hogy ez sikerül –e végül? Olvasd el a könyvet, hogy kiderüljön!

 

„Florentino Arizát mindig is megindította a botladozó öregek látványa. Már fiatalember korában is úgy volt vele, hogy amikor egy-egy öreg házaspár egymásba kapaszkodva átbotorkált az utcán, fölnézett a verseskönyvéből a téren, ahol ült éppen, és figyelte őket: életleckék voltak ezek a pillanatok, és saját öregkorának törvényeit olvasta ki belőlük. Abban az életkorban, amelyben Juvenal Urbino doktor volt most, a moziban történt találkozásuk idején, a férfiak amolyan őszi másodvirágzásukat élték, deresedő hajuk tekintélyt kölcsönzött nekik, vonzóak lettek és szellemesek, különösen a fiatal nők szemében, miközben hervadt feleségük kénytelen volt karjukba kapaszkodni, mert különben még saját árnyékában is elbotlott volna. De alig egypár év múlva ugyanezek a férjek hirtelen belezuhantak a testükön-lelkükön szégyenletesen eluralkodó öregség szakadékába, és azontúl az időközben erőre kapott feleségük vezette őket a karjuknál fogva, mint a jószívű idegenek a vakokat, halkan odasúgva nekik, férfiúi önérzetüket kímélve, hogy vigyázat, nem két lépcsőfok, hanem három, hogy az úttest közepén egy pocsolya van, hogy az a járdán keresztbe heverő csomag egy halott koldus, és ők segítették át férjüket nagy keservesen az utca túloldalára, mintha az a pár méter az élet utolsó folyójának egyetlen gázlója lenne. Florentino Ariza annyiszor látta már magát ebben a tükörben, hogy a haláltól soha nem félt annyira, mint attól a szégyenletes életkortól, amikor majd egy nő karjára kell támaszkodnia. Tudta, hogy akkor, amikor eljön ez a nap, és csakis akkor, kénytelen lesz lemondani Fermina Dazáról”

SPOILER

Ezúttal kezdem azzal, ami nem tetszett. Az első olvasáshoz képest nagyon elnyújtottnak és komótosnak éreztem felvezetést a tényleges központi történéshez – Fermina Daza visszahódítása – képest. Főleg úgy, hogy az átlagolvasó (mint én), szinte biztos abban, hogy sikerülni fog és happy end lesz. Ehhez képest (most) úgy éreztem, hogy hosszú a könyv. Erkölcsi aggályom volt továbbá az Americá Vicunához fűződő viszony miatt – ami azért elég meredek volt, európai mércével mérve gyakorlatilag pedofil kapcsolat (bár itt is igaz az: nem tudom, hogy az akkori idők Kolumbiájában mi volt a „beleegyezési korhatár”, azaz mennyire férhetett ez bele a helyi viszonyokba). Furcsa lehet továbbá nekünk alapvetően monogám beállítottságú európaiaknak, hogy bár végig élete szerelméért küzd, de ez nem akadályozza meg Florentinót, hogy számolatlanul tartson szeretőket. Ennyire ketté lenne választva benne a lelki és testi szerelem?

Tetszett viszont az, amilyen kérlelhetetlen és megingathatatlan módon áll ki a szerző és főhőse a szerelem, ez az egyetlen, minden nehézséget és akadályt legyőző/eltűrő érzés mellett. Nagyon jól sikerült az a fajta párhuzamos szerkesztésmód, ahogy a főszereplők sorsát először a jelenben, majd a múltban, végül újra a jelenben bemutatja. Nagyon szépen felépített, tudatos a szerkesztés – noha a végére, a boldog befejezésre megint úgy érzem, hogy kevés terjedelem jutott. Nagyon változatos és kreatív továbbá az író a szeretők, szerelmi légyottok, hódítások leírásában, illetve a sokféle mélységű és fokú kapcsolat leírásában. Mintha a szerelem (és persze a szex) több szempontú, szinte enciklopédikus bemutatását látnánk leírva. Nagy erénye a regénynek, hogy a szerelem nem valami kellemes, állandóan vágyott, romantikával átitatott dologként jelenik meg (lásd még Petőfi, romantika, Hollywood), hanem bizony egy kegyetlen, kínzó, egész életen át fájó gyötrelemként. Gyötrelem, ami végül győzelembe fordul át. Az igaz szerelem, ami győz. (Persze ez leírva klisésnek hangzik, de mindenki tudja, aki olvasta, hogy ez regény minden, csak nem klisés.)

A végére hagytam egy az olvasás közben eszembe jutó elméletet: Mi van akkor, ha igazából nem pozitív a befejezés? Ha Florentino a lépcsőn való leeséskor igazából meghalt, és az egész boldog befejezés csak a haldoklása közben játszódik le a fejében – annak bizonyítékaként, hogy semmi nem volt hiába. Ez a befejezés ugyan jóval reálisabb volna, valamint magyarázatot adna nekem arra is, hogy miért olyan ködös a lezárás, miért olyan álomszerű az utazás és miért hagyja nyitva az író a jövőre vonatkozó kérdést. Szerintetek, akik olvasták a könyvet, megállná a helyét egy ilyen nézőpont (lezárás) is?

SPOILER vége

Egy szó mint száz, olvassátok el a regényt, és aztán írjátok meg, mi volt a vélemény vele kapcsolatban! Jó olvasást!

I.L.

 

 (Elnézést mindenkitől a ok késésért, elég sok minden történt az esküvőn kívül az elmúlt egy hétben. Hiába no, vannak olyan élethelyzetek, amikor nagyon lassan lehet olvasni. :-D

Az eredeti kihívás: https://majdholnapblog.blog.hu/2022/07/18/olvass_velem_2022_nyar

A többi hasonló írás: https://majdholnapblog.blog.hu/tags/22ny%C3%A1r

A kép forrása: https://www.libri.hu/konyv/gabriel_garcia_marquez.szerelem-a-kolera-idejen.html )

Olvass velem – Kalapos Éva Veronika: F mint

 

f_mint.jpg

„Egy, az ajánlók szerint, életszagú, letehetetlen, túlzóan erőszakos, kissé sötét tónusú társadalomkritika egy kortárs szerzőtől? Próbáljuk meg!

 

Kalapos Éva Veronika kortárs, XXI. századi szerző, aki a nagyközönség számára D.A.C. című ifjúságikönyv –sorozatával lett ismert. Ezt követte az Arccal a hóban című drámakötet, majd az iskolai zaklatásról (is) szóló Massza – ez utóbbit volt szerencsém olvasni, majd az osztályommal is elolvastatni/megbeszélni. 2019-ben jelent meg F mint, 2021-ben pedig Ezek voltak az apák című kötete. Ő az első olyan szerző, akit személyesen ismerek (egyetemen ismerkedtünk meg, amikor Károlis egyetemi újság leközölte egy közepesen jól sikerült versemet), ezért ennek a könyvajánlónak a megírása közben a megszokottnál is nehezebb elfogulatlannak maradnom.

 

 „Megint jött az IKEA-katalógus. Ledobtam a leveleket a konyhaszekrényre, és kikotortam a mindenes fiókból az egyetlen tollat, ami fog, a pucér nőset, az is hátracsúszott a befőttesgumik meg az alufólia mögé. Odaültem az asztalhoz, és magam elé húztam a vastag, színes füzetet.

Állólámpa, kilencezer. Volt egy állólámpánk régen, még Poppa hozta haza a lomiból, nem volt semmi baja, csak a búra széle volt rongyos egy kicsit. Aztán Poppa törte szét, egyszer hozzánk vágta, az volt a keze ügyében. Kanapéra való párnák, darabonként négyezer, nekünk nincs egy se, bár rendes kanapénk sincs. Ami van, azt Bita már kiülte középen, alig lehet megmaradni rajta, állandóan begurul a lukba az ember. Egy kurva konyhaszéket is hétezerért adnak, pedig csak egy sima fehér szék, a fehér amúgy is könnyen koszolódik, nem való a konyhába, a svédek nem normálisak. Fehér széket hétezerért? Miért olyan drága minden? Megint a hasamból indult a remegés, mióta elmúltam harminc, ilyenkor levegőt is alig kapok, meg kell fognom a fejemet két kézzel, hogy le tudjuk nyugodni. Továbblapoztam, közben emlékeztettem magam, hogy ki kell majd dobni a füzetet, Bita utálja látni is, mindig kiakad, ha költeni akarok. Na itt vannak a kanapék, milyen szép ez a piros, te jóisten, káprázik tőle a szemem. Mikor ezt a régit vettük, akkor néztem egy pirosat, bár az nem volt ilyen szép, de Bita rám szólt, hogy strichelni akarok-e rajta, vagy mi, úgyhogy bólogattam én is, hogy jó lesz a fekete. Olcsóbb is volt, csak olyan szögletes, hogy nem jó hátrahajtani a fejemet a támlán, a piros bezzeg mindenütt kerek, meg van karfája is. Simogattam egy kicsit a képet az ujjammal, biztos puha az a háttámla, aztán ellapoztam.

Kutyás tálca, háromezer forint, milyen bánatos szeme van ennek a kutyának. Átlátszó virágváza, ötezer forint, á, ebbe a lakásba nem hozunk törékeny dolgokat. Fonott tányéralátétek, ezek is pirosak, van belőlük kék meg zöld is, de a piros a legszebb, mondjuk tök mindegy, mindenki máskor szokott enni. Kétezer forint darabja, Bita sose adna érte ennyit, de egyébként se ezért nézegetem, a reklámújságokban ott van minden, és a mindent akkor is jó nézni, ha semmit se veszek. Megfogtam a tollat, a pucér nő süllyedni kezdett, eltűnt róla a ruha, és elkezdtem bekarikázni a dolgokat egytől egyig, a rozsdamentes acél tésztaszűrőt háromezerért, az állatfigurás fürdőszobakészletet hat és félért.  Úgy rányomtam a tollat a papírra, hogy átszakadt. Bekarikáztam mindent a piactéri ajánlatból, meg külön a piros kanapét is, és még vagy húsz percig nézegettem, pedig már majd leragadt a szemem. Nehéz volt felállni, elzsibbadt a lábam, de a füzetet jó mélyre sikerült dugni a kukába, rápakoltam egy csomó mindent, a sarka se látszott ki. Közben vettem észre, hogy az előbb összekentem a konyhaasztalt tintával, mintha gyerek lenne a lakásban, pedig nincs.”

 

F mint felkavaró – kezdhetném ezzel a talán elcsépelt szóval az írásomat, hiszen manapság, a clickbait címek időszakában talán indokolatlanul sokat használjuk ezt a szót. De mindegy is. A lényeg, hogy ez a könyv, azt gondolom, nem az önfeledt szórakozást kínálja. Ahogy a korábbi kedvcsinálóban is írtam: „, egy életszagú, letehetetlen, túlzóan erőszakos, kissé sötét tónusú társadalomkritika egy kortárs szerzőtől”. Igaz, ezt akkor még csak mások ajánlói alapján írtam, de a nagy része abszolút beigazolódott.

Az F mintben az fáj a legjobban, hogy a könyv nagy része, főleg az első fele hiperrealista. Teljes mértékben el tudom képzelni, hogy nemcsak Budapesten, hanem országszerte is rengetegen élnek így, ilyen körülmények között, „ember alatti emberként”, a kifejezés minden vonatkozásában és értelmében. Főhősünknek és a regény többi szereplőjének legfőbb célja, életüknek alapvető értelme az ösztönök kielégítése, az ösztönszinten való létezés. Evés, lakhatás, a gondok felejtése (főleg itallal), fajfenntartás – nagyjából ennyi, ami ezeknek az embereknek jut. Mondhatnánk, hogy ennyi elég is lehetne – hiszen ha ezek mellé megfelelő minőségű és tartalmú emberi kapcsolatok is társulnának, akkor tulajdonképpen még boldog emberekről is beszélhetnénk. Ezek azonban nincsenek, nem léteznek. A regény világának szereplőiben rettentően alacsony az érzelmi intelligencia szintje, többségükben talán egyáltalán nincs is meg. Egyhangú és unalmas életet élnek, napjaik nagy részét a munka, az arra való „rápihenés” (tévézés és alvás, kocsma, pornó, verekedés) teszi ki, emberi kapcsolataik nélkülözik a szeretetet és intimitást. Kiábrándítóan és kegyetlenül hangzik? Az is – főleg azt figyelembe véve, hogy ez a téma, ezek az emberek nemcsak a fikciós térben léteznek, hanem itt, kinn, a való világban is sokan, egyre többen vannak. Ez lenne a jövő? A XXI. század tömegembere, az orwelli 1984 lassan megvalósuló prolija?

Miért ajánlom mégis? Egyrészt azt gondolom: az olvasásnak nemcsak annyi a funkciója, hogy mesékkel ragadjon ki a valóságból, hogy a főhősök megpróbáltatásai után minden jó, ha a vége jó alapon happy end legyen! Nemcsak a gyönyörködtetés vagy illúziók gyártása és fenntartása az irodalom célja – nagyon fontos szerep az elgondolkodtatás is. Igen, egy könyv néha hökkentsen meg, néha fájjon, néha bukjon el jó és nyerjen a gonosz – mert a világ, a mi világunk ilyen is. Néha kell, hogy szörnyűségekről, boldogtalanságról, veszteségről és fájdalomról olvassunk – ha másért nem, azért, hogy értékelni tudjuk mindazt, amink van – és feldolgozni mindazt, ami ezekből esetleg nekünk is jutott.

Az F mintben persze nemcsak erről van szó. A könyv Fema, a harmincas éveiben járó bolti eladó történetét meséli el, méghozzá E/1-ben, az ő szemszögéből. Hősnőnk egy rossz, bántalmazó házasságban él egy kis lakásban férjével és demenciával küzdő anyjával. Hétköznapjai nagy részét kiteszik a boltban töltött 10-12 órás műszakok, a háztartás vezetése, a férj igényeinek kielégítése és az anyja ápolása. Szórakozás, énidő? Számára ezek ismeretlen fogalmak. Az ő szemüvegén keresztül, az ő szemszögéből ismerjük meg a többi szereplőt, Bitát a férjet, a beteg anyukát, Zokit, a főnököt, Derrelt, a zsarut, a bolttól nem messze élő ügyvédnőt, illetve a Flipet, az értelmi fogyatékossággal élő kollégát. És a Fotóst, ezt a titokzatos, újra meg újra feltűnő és többeket is követő, zaklató szereplőt. Ahogy haladunk a történetben, úgy kezdünk távolodni a reálistól és kapunk egy, a valóságtól egyre jobban elrugaszkodó cselekményt – amiben egyre több meglepetésszerű fordulat után jutunk el a végkifejletig. És ha ez a realitástól eltávolodó vonal nem is tetszhet mindenkinek, a regény ettől függetlenül olyan, egyenként is nagyon fontos témákat érint, mint a bántalmazás, a családon belüli erőszak, egy magzat elvesztésének feldolgozása, egy demens beteggel való együttélés, a fogyatékossággal élők megítélése és helye a társadalomban, ösztönszinten való létezés, az életünk célja és értéke stb. Ez így felsorolva is soknak hangzik, az ezeket érintő néhány oldalas kis részletek nagyon erősek és hatásosak – még úgy is, ha összességében ez már soknak tűnhet és véleményem szerint néhol túlzsúfolttá teszi a regényt. Miért gondolom így? Mik a meglepetések? Mi a végkifejlet? Kire vonatkozhat az F mint cím? Olvasd el a regényt, és megtudod!

 

SPOILERES folytatás azoknak, akik már olvasták:

A regény nyelvezete elismerem, hogy sokaknak sok lehet – de higgyétek el, egy idő után fel sem tűnnek majd a folyamatos káromkodások, a nyelvi töredezettség vagy épp a gondolatok csapongása. Mivel néhány oldal után ezt teljesen meg lehet szokni, ezért a későbbiekben a történet megértése szempontjából nem okoz problémát –legalábbis én így voltam vele. Az elbeszélést és a párbeszédek színvonalát én teljes mértékben reálisnak tartom – sőt, több ilyen embert ismerek is. A főbb szereplők, az ő jellemvonásaik is rendben vannak, a Fotóson kívül hirtelen nem is tudnék olyan alakot mondani, aki kilógna és abszolút hihetetlen lenne.

Nagyon tetszett a regényben a fent részletezett reális vonal, a benne leírt, nagyon sötét tónusúra felvázolt világ hangulata, a néhány oldalas kis „betétek”, amelyek úgy gondolom rengeteget adtak hozzá a mű értékéhez. A házastársi erőszak, a baba elvesztésének, a lány-anya kapcsolatnak, a Flippel való együttlétnek a két-három oldalas leírása mind-mind zseniálisra és nagyon „keményre” sikerültek, csak azért nem ezeket tettem be az ajánlóba, mert vagy túl sokat elárultak volna a történetből, vagy túl durvák lettek volna ide.

Ami nem tetszett benne, az a Fotósok alakja, és ez a köréjük felépített mágikus igazságosztó szerep. Ez a része számomra nem volt egyértelműen kidolgozva, itt talán elfért volna még néhány oldal ennek a részletezésére – bár lehet, hogy egy második olvasat ezt a véleményemet is megváltoztatná. Nem tetszett továbbá a happy end elmaradása – hiába tudom, hogy a regény világába és mondanivalójába jobban illett ez a befejezés, romantikus kis énem mégis igényelt volna egy boldogabb befejezést.

Abszolút meglepő volt és tetszett Fema és Flip kapcsolata, valószínűleg ezért, mert itt sejlett fel egy olyanféle boldog befejezés lehetősége, amelyekre a mesék, olvasmányaink többsége és Hollywood is „rászoktatott” – bár az igaz, hogy ennek elmaradása miatt is tudott a lezárás olyan elementáris erővel hatni. Ugyanakkor erkölcsi-etikai kérdéseket ez is felvetett bennem – mint ahogy a főhősnőben is. Kihasználhatja egy ép, egészséges ember (már ha Femára tekinthetünk akként) ilyen módon, a saját életétől való menekülés eszközeként az útjába kerülő fogyatékkal élőt? És különben is, mennyiben okozta Flip bukását a Femával eltöltött szerelmes délután? Egyáltalán ő ölte meg magát (nem bírva elviselni, hogy esetleg nem lehet boldog), vagy a Fotósa gyilkolta meg?

A lezárás pedig… Tényleg annak kellene drukkolnunk, hogy Fema hátha terhes lett, és visszatérhet a bántalmazó férjéhez és beteg anyjához? Egy olyan életbe, ahol nyilvánvalóan ettől sem változna semmi? Vagy hajrá, legyen ő is titkos igazságosztó, akinek első feladata az anyja megölése/őrületbe kergetése lenne? Fema életébe szerintem előbbi jobban illene, mivel az igazságosztáshoz elvek is kellenének – amik eddig neki nem igazán voltak.

Utolsóként pedig a kötet felépítése, megszerkesztéséről néhány gondolat. Kicsit megijedtem, hogy az írónő ugyanazt játssza el, mint a Masszában, ahol a dőlt betűs bevezetés kvázi leírja a mű végét, még ha nem is teljesen egyértelműen. Az első fejezet végén aztán megnyugodtam, mert már láttam, hogy egy párhuzamos történetként haladunk előre Fema mű végi megkínzásában és az „igazság” kiderülésében. Így végül ez a dőlt betűs párhuzamos történet is el tudta látni a funkcióját – még ha a Fotósok világával továbbra is fenntartásaim vannak.

Egy szó mint száz, egy jól sikerült regényről beszélhetünk, amit úgy gondolom, hogy mindenképp megéri elolvasni. Jelenleg most ugyan nem olvasnám újra (a nyomasztó hangulat és a Fotós-szál miatt), de nem zárom ki, hogy néhány év múlva újra nekiugrok – akkor már kifejezetten a Fotós témát figyelve.

 

SPOILER vége

 

Köszönöm Éva az élményt! Ez a regény meghozta a kedvem egy újabb Kalapos regényhez, szóval az Ezek voltak az apák is felkerül az olvasási várólistámra. :-) A többieknek pedig köszönöm, hogy végigolvasták ezt a hosszúra nyúlt ajánlót – és remélem, minél többen elolvassátok majd a kortárs magyar irodalom e nagyszerű alkotását. A következő  könyv Marqueztől a Szerelem kolera idején, eredetileg augusztus 8-ra írtam ki, de hétvén esküvőre megyek, így valószínűleg csak 10-ére készül majd el. Nem is baj, legalább van időtök nektek is elolvasni! ;-) 

 

I.L.

 

 

(Az eredeti kihívás: https://majdholnapblog.blog.hu/2022/07/18/olvass_velem_2022_nyar

A többi hasonló írás: https://majdholnapblog.blog.hu/tags/22ny%C3%A1r

A kép forrása: https://www.libri.hu/konyv/kalapos_eva_veronika.f-mint.html )

Olvass velem – Frances Hodgson Burnett: A titkos kert

 

a-titkos-kert.jpg

- Te nem olvastad A titkos kertet? Pedig a legjobb/legkevesebb/legszebb gyerekkori könyvem! Tényleg nem olvastad?

- Én? Nem. De most pótoljuk!

 

Valahogy így konferáltam fel Burnett A titkos kert című regényét, amikor javasoltam Nektek elolvasásra. Egy számomra nagyon fontos ember ajánlotta nekem – egy olyan személy, akinek nem nagyon szokott semmi megmaradni az elolvasott vagy látott dolgokból, csak akkor, ha az valami különleges. És az elolvasása után kijelenthetem: erre a regényre mondhatjuk azt, hogy különleges. Persze annak is igazat adhatnék, aki azt mondaná: ugyan már, hisz ez csak egy közepesen jól sikerült lányregény! Hiszen nem történik benne más, csak SPOILER: egy kislány és két fiú összebarátkozik, miközben egy titkos kert élővé varázsolva közösen játszanak. SPOILER VÉGE. De tényleg csak ennyi volna? Azt gondolom, hogy ennek a könyvnek a nagyszerűsége az egyszerűségében rejlik. Onnantól kezdve, hogy megismerkedtünk a főszereplőkkel, nagyjából sejthetjük a regény kifutását, szinte biztosak lehetünk a végében, SPOILER: vagyis a happy endben. SPOILER VÉGE. Egy hamisítatlan romantikus regényről beszélünk, egy tündérmeséről, ahol végül minden a helyére kerül. Miért ajánlom mégis mindenkinek? Szinte mindenben eltér ugyan a korábban ajánlott A kincskereső kisködmöntől, mégis egy dologban nagyon hasonlóak: visszarepítenek a gyerekkor, az őszinteség, az álmok, a vágyak világába – amikor még hittünk a szépben, a jóban, a csodában, a mesében. Őszintén, megkeseredett, nehéz terheket és súlyos kereszteket cipelő, komoly felnőttként nem erre lenne néha szükségünk? De erre. És ha te is így érzed, akkor szánj rá az életedből egy héten át napi két órát, és olvasd el ezt a felejthetetlen klasszikust! Nem fogod megbánni!

 

„Az élet furcsaságai közé tartozik, hogy az ember csak néha biztos abban, hogy örökké, de örökké fog élni. Ezt érzi olyankor, ha gyengéd, ünnepi hajnalon felkel, kimegy, odakinn megáll egyedül, jól hátraveti fejét, és néz, néz a magasba, figyeli a sápadt eget, amint lassan változik és bíborba öltözik. Csodálatos, ismeretlen dolgok játszódnak le az égen. Az ember a hajnal pompájától szinte hangosan felujjong, és a szíve egy másodpercre megáll a felkelő nap különös, örökegy fensége láttán, és ez a nap minden reggel fölkel, immár millió és millió év óta. Ilyenkor az ember úgy érzi, hogy örökké, de örökké élni fog. És néha akkor is így érzi, ha napnyugtakor egyedül áll egy erdőben, és a titokzatos, mély, arany csönd ferdén rávetül a fák ágai között, és mintha halkan újra meg újra súgna valamit, amit az ember – bármennyire is figyel – képtelen megérteni. Ismét máskor a mélykék éjszakák végtelen nyugalma kelti ezt az érzést, amikor odafenn a csillagok milliói állnak és figyelnek; olykor meg egy távol zene foszlánya vagy egy tekintet valaki szemében.”

 

SPOILERES KRITIKA

Maga a regény számomra tényleg nem nyújtott semmi extrát vagy újat, mégis szórakoztató volt. Az elejétől sejteni lehetett, hogy a kislány megjavul majd, valaki a változás útjára tereli – és nyilván fontos szerepe lesz a kertnek, a természetnek. Az első tippem az volt, hogy a mogorva öreg rokon az apja, és így lesz happy end. Ahogy bukkantak fel a szereplők, úgy lett egyre tisztább a kép, és úgy lett egyre kiszámíthatóbb a regény. Mary szerepe katalizátorrá változott, Dickonnel kiegészülve már ketten kellett, hogy meggyógyítsák Colint – aki mint tudjuk, nem is volt beteg. Végül persze minden jóra fordul, és mindenki boldog lesz – legalábbis ezt sejtjük. És itt érkeztem el ahhoz a ponthoz, ami számomra a legnagyobb negatívuma volt az egész könyvnek: a lezáró fejezet. Nekem az oda beszuszakolt csodás jelenetek (apa a távolban megérzi a változást, úgy érkezik haza már, hogy benne is megindult valami – holott ezt a karakter addigi szereplése egyáltalán nem indokolta), és a lezárás gyors, néhány oldalas mivolta nagyot rontott az olvasmányélményen. A Maryben lezajlott változások abszolút részletesen és szépen le voltak írva, Dickon mint állatokkal suttogó ötletes volt, a mogorva öregember, Ben alakja is működött – viszont Colin (és főleg az apja) drámája nekem annyira „nem jött át”. Úgy éreztem, egy ilyen hosszú felvezetés után az olvasó megérdemelt volna egy hosszan elnyújtott állóképet, ahol a főbb szereplőket a kertben foglalatoskodva látva szépen lezárjuk a történetet. Ehelyett a fickó és a fia lassan sétálnak a kastély felé a lemenő nap fényében? Ne már…

Ez egy állandó vesszőparipám a sok könyv esetén: tényleg nem férne el még egy fejezet, ahol látjuk a révbe ért / életben maradt / győztes főhősöket kiélvezni a munkájuk gyümölcsét? Ezt volt a bajom a Harry Potter könyvek utolsó részével, egy csomó Jókai regénnyel – de még a Robinsonnal is: a sok-sok szenvedés után nem jár nekünk egy adaggal több happy end?

 

A könyvben egyénként nagyon jól működött az egyik legősibb életmotívum, a kert toposza. A kert, a paradicsomi ősállapot felidézője, a világtól való elvonulás, a gyógyulás színhelye. Nagyon jól játszott a szerző az évszakszimbolikával, a virágokkal – és jól alkalmazta a (kerti) munka testet-lelket nemesítő, az embert jobbá, boldogabbá tevő funkcióját. Adja persze magát a párhuzam Voltaire Candide-jának lezárásával: a boldogság forrása? az élet értelme? Műveljük kertjeinket! Azaz legyen egy célunk, tartsunk ki mellette minden körülmények között, minden nehézség ellenére – és így végül minden rendben lesz. Ugye mennyivel pozitívabb ez, mint A kincskereső vagy épp a Candide vége?

Mindent összevetve azt gondolom, hogy egyszer mindenkinek olvasható a könyv – az utolsó oldal után úgyis érzed majd, hogy újraolvasod-e, vagy csak egy lesz a sok közül. Én ugyan valószínűleg újraolvasni nem fogom (a fentebb említett idegesítő lezárás miatt), de mindenképp egy pozitív emlékként, egy jó könyvként fogok emlékezni rá.

SPOILERES KRITIKA VÉGE

 

A következő könyv már korántsem lesz ennyire pozitív kicsengésű – már ha helytállóak az ajánlók, amiket olvastam. Jöjjön augusztus 1-ére (talán 2-ára, ha egy kis csúszás belefér :-) )  Kalapos Éva Veronika F mint című regénye! Ugye elolvasod velem?

 

I.L.

 

(Az eredeti kihívás: https://majdholnapblog.blog.hu/2022/07/18/olvass_velem_2022_nyar

Az ide tartozó többi írás:  https://majdholnapblog.blog.hu/tags/22ny%C3%A1r  

A kép forrása: www.regikonyvek.hu  )

Olvass velem - Móra Ferenc: A kincskereső kisködmön

 

kincskereso.jpg

Egy kis csúszással ugyan, de itt az ígért ajánló: fogadjátok szeretettel!

Néhány nappal ezelőtt a következő szavakkal ajánlottam újraolvasásra Móra Ferenc klasszikus regényét: „Traumatikus élmény vagy kötelező klasszikus? Rengetegszer emlegettem hozzászólásoknál, baráti beszélgetéseknél, tanórákon az elmúlt években ezt a könyvet, mint a nem átgondolt kötelezők iskolapéldáját - holott túl sok mindenre nem emlékszem belőle. Van valami kis bicebóca, egy kemencepadkához ülő fázós kisfiú, valami barlangos jelenet és sok halál - ezek maradtak meg bennem a mű kapcsán. Tényleg annyira rossz lenne ez a mű? Tényleg nem való alsós gyerekek kezébe? Ennek szeretnék most egy újraolvasással utána járni.”

Hogy tetszett a könyv? Nagyon! Az is igaz, mivel a fentieknek megfelelően nem számítottam túl sok jóra (más szavakkal az elvárási horizontom nem volt túl magas…), ezért viszonylag mélyről (mondhatnánk úgy is, hogy nagy hátránnyal) indult a könyv – ami az első néhány oldal után úgy, ahogy volt, el is illant. A történet, ez a XIX. század végén játszódó „mese” teljesen elvarázsolt – még akkor is, ha rögtön az elején veszteséggel, szívbe markoló jelenetekkel indult a könyv. Ennek ellenére a regény világa, ez a régi, babonákkal és veszteséggel teli, de mégis sokszor indokolatlan romantikus szemüveggel kezelt kor, az egész mű hangulata, a beszélő gyermek egyes szám első személyű, folyamatos rácsodálkozása a világra teljesen rabul ejtett. Nem mondom, hogy könnyű olvasmány, hiszen főszereplőnket, Gergőt nem egy szörnyű veszteség éri, hiszen négy, a sorsában fontos szereplő halálát is át kell élnie, miközben őt is több alkalommal meglebbenti a „halál szele”. Egy olyan világban játszódik, egy olyan világot idéz meg a mű, amelyben a halál még sokkal természetesebben az élet része, a mindennapok „tartozéka” – és talán ezért tudnak a szereplők is jobban „úrrá lenni rajta”, ezért tudják könnyebben elviselni a veszteségeiket. Sem a felnőtteket, sem a gyerekeket nem féltik tőle, nem tabusítják, nem fedik el, nem hazudják el – próbálnak együtt élni azzal, hogy a halál (a születéshez hasonlóan) az élet megmásíthatatlan része.

A másik, a felvezető szövegben felvetett szempont vizsgálva egyértelműen kijelenthető, hogy miértt nem tartozik ez a regény ma már a kötelező olvasmányok közé általános iskola alsó évfolyamán (legalábbis remélem). Két olyan dolog is jellemző rá, ami sajnos a magyar oktatási rendszer kötelező olvasmányainak többségére igaz: 1) nem érthető a nyelvezet a mai olvasónak 2) nem megfelelő életkorban olvastatjuk. Ha egy mai átlagos általános iskolás diák olvasná ezt a könyvet, biztos vagyok benne, hogy rettentően megszenvedne a regény régies szókincse mellett az egymás után rá záporozó borzalmakkal. Hiszen Gergő (SPOILER!) nem elég, hogy átéli húga, apja, legjobb barátja, majd új legjobb barátja nagypapájának halálát, de emellett túléli a torokgyíkot, majdnem halálra fagy, túlél egy bányarobbanást; de mindezek mellett még az őt körülvevő felnőttek is folyamatosan ijesztgetik, rémítik halálra különféle „mumusokkal” és olyan dolgokkal, amelyek egy tíz-tizenkét éves fiú lelki világának biztos, hogy nem tesznek jót. (SPOILER VÉGE). Egy mai, fiatal olvasó számára valószínűleg ez túl sok – mint ahogy jó eséllyel anno nekem is túl sok volt.

Miért ajánlom akkor mégis elolvasásra? Mert az életről szól. A főhős alakjában, sorsa ilyen nehézzé formálásában Móra Ferenc az életről ír. A nagybetűs, sokszor igazságtalan és kegyetlen, kiszámíthatatlan és veszélyes életről. A gyermek szemszöge pedig azért kell, mert így a felnőtt olvasónak is el kell ismernie a csodák, a természetfeletti jelenségek, a babonaság jelenlétét – főleg, hogy ezek nagyon komoly szöveg- és történetformáló funkcióval rendelkeznek. Hiszen mi értelme lenne a történetnek a ködmön, a tündér, a kincs, a hit és a csodavárás nélkül? Semmi, Ahogy az életnek sincs semmi értelme, ha csupán realista/pesszimista módon létezünk benne, és ha kihagyjuk belőle az irreálist, az optimistát, a csodavárót – azaz a gyereket. Számomra ez Móra Ferenc művének legfőbb, XXI. századra is érvényes üzenete: ne felejtsük el a bennünk élő gyereket, illetve soha ne adjuk fel  az álmainkat, vágyainkat – illetve legfontosabbként a küzdelmet ezek megvalósításáért. Egy olyan küzdelmet, ami tisztességes (lásd még a ködmönt mint a lelkiismeret jelképét), ami tiszta és gyermeki. Ahogy a regény utolsó mondata is hirdeti: „A szeretet az élet” – de ahhoz, hogy ezt belássuk, ahhoz bizony előtte még élni, tapasztalni kell egy keveset.

 

„Az ám! A jó kisfiúnak égett az arca szégyenletében, mint a tűz. S csak azért nem vallottam be szülémnek, hogy én vagyok a világon a leghaszontalanabb kisfiú, mert nem akartam megrontani az örömét. Szegény, nem tudott hová lenni a boldogságtól, ahogy a sok gyerek telezsibongta az öreg malomházat, amely ennyi vidám lármát száz esztendő alatt se hallott. Tarán Laci mindjárt hozzá is akart fogni a tapasztáshoz is, s ha ránk nem estellik, tán még most is ott gyúrjuk a sarat.

Szép holdvilágos éjszakával végződött ez a nap. Malvinka nyitva hagyta az ablakunkat, s a behulló holdfényben alig tudtam elaludni. Csukogattam, nyitogattam a szememet, s egyszer, ahogy kinyitom, látom, hogy a szék karjára akasztott ködmön kinyújtja felém a két ujját.

A tündér - gondoltam félálomban, és nem ijedtem meg egy csöppet sem.

A két ködmönujj pedig egyre közelebb jött hozzám, s mire az arcomig ért, akkorra már kéz is volt benne, reszelős, kemény, mégis puhán fogó kéz. Végigcirókálta az arcomat, éreztem, hogy az egyik ujján nagy gyűszű van.

- Apám - mondtam repdeső szívvel, és boldogan süllyesztettem bele a fejemet a két tenyérbe, úgy aludtam egész éjszaka.

Reggel, ahogy elzavartam a szememből az álompillangókat, a ködmön ott volt a helyén, karjai üresen lógtak le, mint akármilyen más ködmönnek a karjai. De az alján szinte lángoltak a peremérvirágok, mintha selymük most szaladt volna ki a tűből.

És én megéreztem, hogy egy láthatatlan szempár vigyázza minden lépésemet, és csak akkor mosolyog rám, ha úgy viselem magam, hogy a ködmönnek ne legyen oka szorítani.”

 

Neked mi a véleményed? Ha eddig nem tetted, olvasd el újra – és írd meg, hogy mit gondolsz!

 

Nyári olvasási kihívásom második regénye, A titkos kert pedig egy-két napon belül érkezik – épp most kezdem el az utolsó fejezetet.

 

I.L.

 

(Az eredeti kihívás: https://majdholnapblog.blog.hu/2022/07/18/olvass_velem_2022_nyar

A kép forrás: antikvarium.hu)

Olvass velem! - 2022 nyár

olvasni_jo_2.jpg

Szeretsz olvasni? Nyitott vagy az újdonságokra és/vagy a klasszikusok újraolvasására? Szeretnél néha olyat is olvasni, amivel „átléped a határaidat”, azaz valami olyat, amit egyébként soha nem olvasnál? Csatlakozz, és olvassunk együtt!

 

Az alábbiakban azok a könyvcímek kerülnek felsorolásra, amelyeket a következő hetekben elolvasok, majd olvasásra ajánlok (vagy épp nem ajánlok). Persze az igazi az lenne, ha többen csatlakoznának – és egy-egy ajánló megjelenése után többen  is leírnánk ide a véleményünket az adott műről. És hogy miért? Mert olvasni jó! Jó szórakozást minden csatlakozónak!

 

Július 24: Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön

Traumatikus élmény vagy kötelező klasszikus? Rengetegszer emlegettem hozzászólásoknál, baráti beszélgetéseknél, tanórákon az elmúlt években ezt a könyvet, mint a nem átgondolt kötelezők iskolapéldáját - holott túl sok mindenre nem emlékszem belőle. Van valami kis bicebóca, egy kemencepadkához ülő fázós kisfiú, valami barlangos jelenet és sok halál - ezek maradtak meg bennem a mű kapcsán. Tényleg annyira rossz lenne ez a mű? Tényleg nem való alsós gyerekek kezébe? Ennek szeretnék most egy újraolvasással utána járni. 

 

(Az idő rövidsége miatt ehhez a könyvhöz itt egy link: https://mek.oszk.hu/00900/00970/00970.htm )

 

Július 27: Frances Hodgson Burnett: A titkos kert

  • Te nem olvastad A titkos kertet? Pedig a legjobb/legkevesebb/legszebb gyerekkori könyvem! Tényleg nem olvastad?
  • Én? Nem. De most pótoljuk! 

 

Augusztus 1: Kalapos Éva Veronika: F mint

Egy, az ajánlók szerint, életszagú, letehetetlen, túlzóan erőszakos, kissé sötét tónusú társadalomkritika egy kortárs szerzőtől? Próbáljuk meg! 

 

Augusztus 8: Gabriel Garcia Marquez: Szerelem kolera idején

Időtlen klasszikus a dél-amerikai irodalom nagymesterétől, a szerelem örök és mindent legyőző voltáról? Garantált újraolvasás!

 

Augusztus 23 (módosítva): Yuvel Noah Harrari: Az emberiség rövid története 

Hogyan látja a XXI. század "sztártörténésze" az emberiség történetét? Egy kis elmélkedni és gondolkodnivaló - főleg napjaink eseményeinek tükrében. Szeretted a történelmet? Akkor ez biztosan tetszeni fog! Nem szeretted? Akkor most ideje elkezdeni!

 

Augusztus 30 (módosítva): Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak

Stand up comedy és irodalom? Mi sül ki ebből? Bödőcs Tibor egy modern Így írtok ti-vel (Addig se iszik - 2017) már bizonyította, hogy nem csupán egy humorista, hanem nagyon jó írói vénával van ellátva! Lássuk,, miként festi le a magyar hétköznapok „hőseit”, hogyan adja vissza a mai (vagy már  csak korábbi?) kocsmák hangulatát.

 

Szeptember 3 (módosítva): Golding: A legyek ura

Hmmm. Mindig félek azoktól a klasszikusokól, amiket mindenki ajánl – de én még nem  olvastam… Ilyenkor a várakozás mindig nagy, és ez bizony elnyomhatja az irodalmi élményt. Vajon most is így lesz?

 

És hogy szeptembertől mi lesz? Azt meglátjuk! :-) 

 

Addig is jó olvasást mindenkinek!

 

I.L.

 

(A kép forrása: https://www.playbuzz.com/shananw10/whats-your-favorite-type-of-fantasy-novel )

süti beállítások módosítása