Stand up comedy és irodalom? Mi sül ki ebből? Bödőcs Tibor egy modern Így írtok ti-vel (Addig se iszik - 2017) már bizonyította, hogy nem csupán egy humorista, hanem egy nagyon jó írói vénával ellátott szerző is! Lássuk,, miként festi le a magyar hétköznapok „hőseit”, hogyan adja vissza a mai (vagy már  csak korábbi?) kocsmák hangulatát!

Kicsit tartottam ettől a könyvtől, féltem attól, hogy nehogy csalódás legyen, mint Bödőcs első könyve. Azzal sem volt semmi gond, a maga műfajában – csak épp nem az volt, amit vártam. Azt hittem, hogy az Addig se iszik valamilyen kocsmai történetekbe oltott stand up comedy lesz – ezért éltem meg csalódásként azt a könyvet. Ennél a kötetnél pedig pont ellentétes volt az elvárásom: valami elvont művészkedésre számítottam – erre egy nagyon mély, néhol humoros, néhol szívbe markoló olvasmányélményt kaptam. Egy kocsmai történetekbe oltott stand up comedyt, ami ezen túl felvonultat mindent, amit a kommunizmus, a rendszerváltoztatás, a reményteli kilencvenes évek, a rablókapitalizmus, majd a szép új világ jelentett egy melós számára. Főhősünk, Oszi egy zalai festő, aki napi látogatásai során meséli el élettörténetét az új kocsmárosnak, Gyöngyinek. És mialatt ezek az „alkoholgőzös mozaikok” szép lassan összeállnak egésszé, azalatt egyre közelebb érezzük magunkhoz, egyre inkább megkedveljük Oszi alakját.

Mert végül is miről szól ez a könyv a főhős alakján és élettörténetén keresztül? Apáinkról, nagyapáinkról, egy régi generáció mindennapjairól - akik lehet, hogy nem voltak szentek, sokat ittak, talán alkoholisták is voltak - de végeredményben végigdolgozták az életüket, majd minden délután egy rövidebb (vagy hosszabb) időre bementek a kocsmába, és ott a pultosnak vagy a többieknek letették a terheiket. A munkahelyit, az otthonit, a társadalmit - mindenféle terheket. Mai szemmel szánalmasnak is hathatnának, mondhatnánk hogy szép és jó ez, de nem más, mint egyszerű kocsmaromantika… Viszont mégiscsak népbetegség az alkoholizmus, nem kellene idealizálni és valamiféle pozitív mázzal leönteni az állandó kocsmába járást - ebben is van valami. De mégis, ennek a fajta életmódnak, ennek a fajta "kocsmakultúrának" is volt pozitív hozadéka: még a legelesettebbek is közösségre, barátokra találtak. Egy olyan helyre, ahol önmaguk lehettek, ahol számíthattak a többiekre – ahol társakra, ne adj Isten barátokra leltek. Ez az, ami a világból ma már a legtöbb helyen hiányzik – és szerintem ezt is siratja valamilyen szinten ez a könyv. Megszűnnek a kocsmák, megszűnnek a hagyományos közösségi terek, leépülnek az egymás közötti kapcsolatok. Kevesebb lenne napjainkban, a kocsmák lassú kimúlása után az alkoholista? Nem hiszem. Ott a kisbolt, a dohánybolt, a kétliteres koccintós, a házipálinka - csak épp az a szövet tűnt el mögüle, ami ezeket az embereket a társadalomban (és sokszor az életben) tartotta. 

"Az élet értelmetlen úgy, ahogy van, de épp ez az értelme, hogy nincs neki értelme, mert olyan az élet, mint amikor a gyerekek az új cipőjükben a térdig érő pocsolyában ugrálnak, észszerűtlen, de jó buli, kár lenne kihagyni. Ez az élet, ez a pocsolya, ugráljunk benne Gyöngyi!"

" Én nem lettem művész, de így legalább festhettem sokfelé, szegényeknél, gazdagoknál, öregeknél, fiataloknál, cigányoknál, özvegyeknél, kollégiumban, laktanyában. Ami fent, az van lent, csicsergi a Tankcsapda. Én láttam, hogy élünk. Láttam, hogy fűt, mit eszik, hol alszik a nép. Láttam, hogy ki viszi le a szemetet, hogy ki csinál szódát. Láttam, milyen volt, mikor még több generáció élt együtt a régi faluban. A szobában sírt egy csecsemő, a félhomályos szobában gubbasztott a rézbilin egy vak dédi, ilyenek. Hát a panelben, ott már nincs dédi. Most már berakják otthonba a dédit."

„Mert mind őrültek vagyunk, nincs mese, csak az arányok számítanak, hogy mennyire, és hogy ki dönti el azt, hogy mennyire. Az aggodalom, a szorongás, a kétségbeesés bonszájfenyői ott vannak ám mindannyiunkban, és ha nem metszegeted őket rendesen, akkor hatalmasra nőnek a lelkedben. A rossz gondolatok kóbor macskaként visszajárnak, ha a figyelmeddel eteted  őket, híznak, és egyre többen lesznek. Úgyhogy akkor most próbáljunk meg nem megőrülni, jó kis program, mi? Két kisfröccsöt kérek akkor, és egy új hamutartót, mert ez megtelt, Gyöngyök Gyöngye!”

„Szóval nekem Mohács kellett. Megnősültem. Aztán az a vállás nem volt egy babapiskóta. Jól átvert az asszony meg a Kálmán, hogy (…). Ami fontos, hogy emlékezhetek a sírásra, mikor először megláttam a lányaimat, azt nem lehet elképzelni, és nem lehet elperelni tőlem. Láthattam, ahogy felnőnek a csajok. Büszke lehettem, oktalanul is. Kivehettem őket reggel az ágyból, két meleg cipó volt olyankor az a két lány, és csinálhattam nekik kakaót. Dobálhattam őket a Zalába nyáron, húzhattam logó nyelvű huskyként a szánjukat télen. Aztán aggódhattam, beteg-e, mi lesz belőle, mi lett belőlem, jó apa vagyok –e, mi baja a feleségemnek? Aggódhattam, hogy nem szeret az asszony, hogy követelőznek a gyerekek, hogy én ronthattam el őket, hogy mi rontottuk el őket, hogy más gyerekek tehetségesebbek vagy szebbek. Érezhettem úgy, hogy az enyémek a legszebbek, és azt is, hogy lehet, hogy nem igaz”

„Szóval, ha vallás alapulna az életemre, akkor szépen kifestett kocsmák lennének az osziánusok templomai, ott őriznék a Szent Ecseteket. És minden péntek este Oszi-mise lenne, ahol az életemből vett példabeszédekkel kábítanák a hívőket, akik közben vidáman billiárdoznának, kártyáznának, beszélgetnének, és egyáltalán nem figyelnének a prédikációra. Papolnának nekik arról, hogyan történt a balesetem, hogy annak mi a tanulsága, meg milyen csodás színeket tudtam kikeverni, és hogy nem hittem semmiféle túlvilágban, úgyhogy inkább mindenki próbálja magát jól érezni itt a Földön, és hagyjuk egymást békén. Ha valaki már nagyon nagy baromságokat óbégat, akkor menjünk odébb, ne hallgassuk, kerüljük, hagyjuk a pics@ba. Szeressük a szüleinket, ha megérdemlik, meg a gyerekeinket. Nézzünk meg mindennap egy szép képet, egy filmet, vagy hallgassunk meg egy jó zenét, olvassunk valami frankót, vagy csak gondolkodjunk háror percet: és akkor körbevinnénk egy tálca viszkit a legdrágábból.

Az élet lényege, hogy találjunk valami melót, miképpen Oszkár, mondaná a pap, és nézzük festői szemmel a hétköznapokat, mert ott van  a szépség mindenütt. (…) Hisz jó egy utolsó utáni kocsonyát találni az ablaktáblák között, mikor már azt hittük, elfogyott. Jó az első nagyfröccs nyáron, mikor egész nap nem engedett inni a főnök, és végre becsapódunk a jéghideg fémpulthoz, most menjetek békével, ámen, mondaná a Szeszsámán, de persze mindenki maradna."

„Végül is kerestem sokat, kerestem keveset, éltem segélyen, bementem elvonóra, kijöttem az elvonóról, a szüleim meghaltak, mindjárt nagypapa leszek, nyugdíjam nem lesz, amíg mozgok, úgyis pemzli lesz a kezemben, meg pia. Ha meg már nem mozgok, akkor már négy gyertya közt fogok napozni, akkor már nem kell nekem nyugdíj… végül csak megfestettem titokban, amire megszülettem!”

Ha álltál valaha kocsmában italgőzben, füstfelhőben, hallgattad végig számodra idegen és furcsa alakok kacskaringós történeteit, addig, amíg meg nem kedvelted őket - akkor ez a könyv bizony neked szól. És akkor is, ha neked is volt egy Oszid. Nyugodj békében Feri bácsi, ez a könyv Neked is, és egy kicsit Rólad is szól!

(Ajánlott zene a könyv legvégére: Louis Armstrong - What A Wonderful World )

Az eredeti kihívás: https://majdholnapblog.blog.hu/2022/07/18/olvass_velem_2022_nyar

A többi hasonló írás: https://majdholnapblog.blog.hu/tags/22ny%C3%A1r

A kép forrása: https://www.libri.hu/konyv/bodocs_tibor.meg-se-kinaltak.html