„Adj nekik, Uram, örök nyugodalmat és az örök világosság fényeskedjék nekik”
Amikor felriadt, először fel sem fogta, hol van. Agya tompán működött, csak lassan tért bele vissza az élet - hiszen hónapok, sőt évek teltek el, mióta az az alattomos köd lassan leereszkedett rá. Az utolsó időkben már alig volt tiszta pillanata, a lázálmok és képzelgések hosszú órái után már csak nagyon ritkán, nagyon rövid ideig világította be elméjét az értelem fénye. De ennek végre vége lett.
Érdekes, ahogy itt ült, ebben az új és szokatlan világban, már nem félt. A haláltól, az elmúlástól való félelem helyét teljesen más érzések vették át. A kíváncsiság, az öröm és a hála. Kíváncsi volt arra, mi következik majd most, milyen helyre, milyen létbe fog lelke eljutni - ez talán teljesen érhető az ő helyzetében. Aztán ott volt az öröm: a megkönnyebbülés öröme, hogy végre véget értek a szenvedései, a hosszú hónapok agóniája után teste és lelke végre megpihenhet. És a hála: hiszen lánya és családja az utolsó pillanatig ott volt mellette: ellátták, táplálták, ápolták, fogták a kezét még a legnehezebb pillanatokban is. Szerette őket, és már most nagyon hiányoztak neki.
Miközben eddig eljutott gondolatai kusza hálójában, a kép is sokat tisztult körülötte. A köd nem csak az elméjében oszlott fel szép lassan, hanem furcsa módon maga körül is; egyre többet fogott fel a körülötte lévő, új világból. Egy nagyon ismerős utca képe rajzolódott lassan ki a homályból, vele szemben egy jellegzetes alakú, ismerős házzal - és egy ezerszer látott vaskapuval. Csak nem? Az nem lehet... - gondolta, miközben lassan lenyomta a kisajtó kilincsét. Furcsa volt, mert az egyből kinyílt most, nem akadt és nem nyikorgott - olyan volt, mintha valaki megszerelte volna. Csendben beljebb lépett.
A lassan elé táruló kert olyan képet mutatott, mintha minden évszak minden kincse egyszerre lett volna benne jelen: színesen pompáztak és illatoztak a rózsák, a szőlő hatalmas fürtökben piroslott a járdát szegélyező drótokra felfuttatva, az almák fajtájuktól függően sárgállotak, piroslottak a terhüktől szinte roskadozó fákon. Kicsit hátrébb terült el a zöldellő veteményes, míg a fóliasátrakban végeláthatatlan sorokban követték egymást a különböző zöldségek és gyümölcsök palántái. Ebben a nagy kavalkádban először tehát a színek elevenedtek meg, majd következhettek az illatok: a virágok, a gyümölcsök, a zöldségek illatai egymás után tolultak az orrába: mintha egy örök, andalító tavaszba érkezett volna meg, ahol minden tökéletes.
Aztán jöttek a hangok is. A szél susogása, ezernyi apró kis levél koncertje, miközben mindenhonnan az Élet dallamait hozták felé a kellemesen simogató, lágy fuvallatok. A méhek zümmögtek, a madarak énekeltek, a tücskök ciripeltek, miközben a háttérben néha megszólalt egy kakas kukorékolása: igen, egyre tisztábban kivehetőek voltak egy falusi udvar mindennapjaihoz hozzátartozó hangok is: csibék, tyúkok, kacsák, malacok hangja vegyült békésen a madarak és rovarok lágy melódiájával: mintha a természet egy soha nem tapasztalt, tökéletes koncerttel akarta volna őt elkápráztatni.
Miközben ott állt egy helyben és szívta magába az élményt, egy puha orr ért a kézfejéhez. "Nini! A Bobbyka! Szia kiskutyám!" Behatárolhatatlan fajtájú, loncsos-lompos kutya nézett rá okos szemekkel, farkát csóválva. Nem is egy! Mind. Legalább öt vagy hat kutya ült vele szemben nyugodtan: szinte mindet Bobbynak hívták, de ezt csak az furcsálhatta volna, aki nem ismerte őt. Elmosolyodott, hiszen a kutyák mellett egyre több macskát is feldezett: ó, ezek szerint itt vannak, ide kerültek ők is, egytől-egyig. De ha ők itt vannak...
Ekkor már hallotta a hangot: olyan volt, mint amikor egy számunkra ismerős ember megszokott módon tesz-vesz maga körül. A műhely felől jött. Nagy levegőt vett, és megindult a fehér téglákból épült kis melléképület felé. Igen, a hangok alapján egyre egyértelműbb volt, hogy ő lesz az: csak ő lehet. Ahogy benyitott, ott volt Ő, élete párja, több mint ötven éven át társa a földi létben: ott volt a papa.
- Szia mama! Hát megjöttél? Nagyon vártunk már! - mosolyodott el az ő Karcsija, amikor meglátta. Letette a kezében lévő szerszámot, majd odalépett hozzá, és átölelte. Ekkor végre kiszakadt belőle minden, és halkan, alig hallhatóan sírni kezdett. Csak sírt és sírt: egyszerre voltak ezek az újratalálkozás és a még búcsúzás, az ijedtség és a
megkönnyebbülés, a bánat és az öröm könnyei. Hosszú percek, de az is lehet, hogy órák teltek el így: a mama csak ölelte az ő papáját, érezte az érintését, hallotta a hangját, szívta be az illatát... Nem történt semmi más, csupán halkan egymásba kapaszkodott két szerelmes szív, két ember, aki együtt élte le az életét.
Miután kicsit megnyugodott, kérdően nézett papára:
- Vártunk? Ezek szerint más is van itt?
- Persze, hogy van: mindenki, aki fontos volt Neked, akit szerettél, itt van. Nézd csak meg!
Ahogy kiléptek a műhelyből, már látta is. Az udvar végéből az édesapja közeledett komótos léptekkel, a palánták közül anyukája jött felé, a verandán a nővére, Maris mosolygott rá.
- Tényleg itt vannak, mindenki!
A műhelytől balra lévő garázsból is kilépett valaki: egy ismerős alak közeledett olajfoltos ruhában. Lába mellett négy év körüli, csöpp kislány szaladt lelkesen. A férfi épp egy repülő bütykölését hagyta félbe, majd arcán széles mosollyal üdvözölte őt: Hát megjött anyuka? Már nagyon vártuk!
A lassan felszáradó könnyek helyett egy bölcs, csak az idős, sokat látott emberekre jellemző mosoly jelent meg az arcán. Ott volt, ahol szeretett lenni, azokkal, akiket szeretett. Angyali béke és nyugalom szállta meg a lelkét. Hazaért.
