- Pajor Beatrisz! Jöjjön ide!
- Itt vagyok főnök úr, parancsoljon!
- Beatrisz. Ügyes volt, ahogy ezt a kellemetlen ügyet intézte. Ezt kell csinálni az ilyen lázadókkal.
- Köszönöm uram, igyekeztem az Öntől látott bölcs vezetői stílust alkalm...
- Elmehet.
Beatriszt kissé bántotta ugyan, hogy a főnök nem hallgatta végig, de aztán elhessegette magától a gondolatot. Büszke volt magára. Hiszen megdicsérték! Két éve dolgozott már az ügyosztályon, két éve közvetített már a főnökség és a beosztottak között, két éve tartotta már a kapcsolatot a kellemetlenkedő érdekvédőkkel, a kekeckedő munkavállalókkal, a panaszkodó beszállítókkal. Ez alatt a két év alatt soha még egy jó szót nem kapott, egy dicséretet nem érdemelt ki a Főnöktől - egészen mostanáig. Úgy volt vele, hogy ilyen a Főnök stílusa, sőt! Ilyen a jó Vezető stílusa. Így kell az emberekkel, a beosztottakkal, az alatta lévőkkel bánni - csak keményen, ridegen, könyörtelenül, mindenféle gyengeség, együttérzés vagy részvét nélkül - ahogy tőle látta. Büszke volt magára.
Jó csinovnyik volt. Tökéletes láncszeme egy mesterien működő rendszernek. Olyan fogaskerék, aki pontosan tudja, hogy a gépezetben hol a helye. Felfelé nyal és lefelé rúg - pont úgy, ahogy régen, annál az orosz írónál tanultak az iskolában. Emlékezett, milyen lelkesedéssel magyarázta neki a témát Kis tanárnő, az irodalomtanára. Múltkor látta az egyik bejegyzését - ő is lázadozik már minden ellen. Szánalmas idealista! Nemhogy örülne, hogy van még munkája! Hagyjuk, hessegette el a gondolatot magától. Most csak arra akart koncentrálni, hogy megdicsérték. Jól végezte a munkáját, felkeltette a Főnök figyelmét - ebből még bármi lehet! Izgatottan hívta fel férjét és újságolta el neki a nagy hírt: készülj Iván, ma ünneplünk!
Két hónappal később újra hívta a Főnök. No végre, eljön az igazság pillanata! Ma végre elismerik az érdemeimet! - gondolta.
- Jó napot Főnök Úr!
- Jöjjön. Bernadett ugye?
- Nem, Beatrisz.
- Mindegy is. Beatrix, maga nemrég került ide hozzánk, igaz?
- Nem, már két éve itt vagyok...
- Nem baj, ez most megváltozik. Nehéz helyzetbe kerültünk: tudja ön is, gazdasági válság van, drágul minden - hatékonnyabbá kell tennünk a költségvetésünket. Meg kell válnunk magától.
- De Főnök Úr, a múltkor is én oldottam meg a helyzetet! Mindent úgy csináltam, ahogy Öntől tanultam! Ön az én példaképem, aki...
- Hagyjuk a könyörgést és a nagyjelenetet Bernadett. Önre itt már nincs szükség, elmehet.
Beatrisz lehajtott fejjel hagyta el a Főnök irodáját. Nem értette a helyzetet... Nem értette - pedig ő minden úgy csinált, ahogy kérték. Nem okoskodott, nem kérdezett, nem problémázott semmin - csöndben tette a dolgát. Tökéletes csinovnyik volt.
Nem értette, miként azt sem, hogy ő csak egy ítéletvégrehajtó, egy kíméletlen rendszer alkotóeleme, egy olyan apró fogaskerék, ami bármikor eldobható, lecserélhető. Egy egyszerű csinovnyik.
Miközben pakolta ki az asztalát, a mellette lévő asztalnál új kollegina rendezgette el a dolgait. Csillogó szemű pályakezdő, sok szabadidővel és Beatrisznél alacsonyabb bérigénnyel. Lelkes volt, folyamatosan csacsogva ismerkedett a körülötte ülőkkel. Beatriszhoz is odafordult.
- És milyen a Főnök? Eddig csak jót hallottam róla, hogy mennyire céltudatos, gyakorlatias, eredményorientált. Azt is mesélték, hogy néhány hónapja azt a kis kellemetlenséget is milyen jól kezelte.
- Igen. Jól kezelte. Nagyon jó Főnök.
És Pajor Beatrisz a személyes tárgyait tartalmazó dobozzal együtt ellépett az asztalától, majd csendben hazaindult. A csinovnyik megtette a kötelességét, a csinovnyik mehet.
I.L.
(szerk: A csinovnyik eredetileg orosz cári hivatalnokot jelent, de Gogol zseniális életműve óta többletjelentése: kicsinyes, korlátolt hivatalnok.)
