A lélek. A lélek lassan hal ki.
Először még nem érted a többiek miről beszélnek. Hogyan lehet ennyire belefásulni? Hogyan tudtak elfelejteni mindent, amiért elkezdték? És eldöntöd, Te nem ilyen leszel. Ők biztos rosszul csináltak valamit, ők biztos nem voltak elég jók, ők... De majd Te. Hiszen lelkes vagy, fiatal vagy, épp meg akarod váltani a világot - mit megváltani - kiforgatni a helyéről! Te máshogy fogod csinálni, te jobb leszel, ügyesebb, lelkesebb, kitartóbb - és ha így lesz, ez előbb-utóbb átragad majd a többiekre. És példát fogsz mutatni, mindenkinek.
Aztán jönnek a szürke hétköznapok. Alattomos kis pofonok, általában olyankor és onnan, ahonnan nem várnád. Szúrós, sokáig sajgó tüskék, apró megalkuvások, kis kompromisszumok. Először csak magaddal, aztán szép lassan mindenki mással. Telnek az évek, és Te egyre kevésbé érzed magad jól a bőrödben, egyre kevésbé tudsz tükörbe nézni...
De hajtasz tovább. Azt gondolod megéri, azt gondolod még így is tudsz adni, sokat adni. A korábbi lelkesedésből, az eszmékből, amikben hittél, magadból. Lelkesíteni, nemesíteni, példát mutatni, terelni. Tanítani, a szó legnemesebb értelmében.
Aztán egyre többször érzed magad rosszul, a tükröt réges-rég kidobtad már, a hétköznapok gépiesen telnek. Egy felmérésen már te vagy az, aki legközelebb áll a kiégéshez - persze, hiszen beletettél mindent, ami volt. Mindent. A nagy láng jobban éget, de hamarabb is kialszik...
Egy dolog tart még itt. Az órák. Azok a 45 percek, amikor becsukod magad mögött az ajtót, kizárod a világot és csak velük foglalkozol: a diákjaiddal. Ez az, ami még mozgat, ez az, ami még éltet - de ez meddig elég? Meddig?
Meddig lehet apró fénysugarakból táplálkozni, amikor körülötted minden sötét - sőt egyre sötétebb??
Rendben van ez így? Nem gondolnám. De a legszomorúbb az egészben: a társadalmat, a többséget ez nem érdekli.
Kitartás a kirúgottaknak, az elnyomottaknak, a megfélemlítetteknek, a véleményüket eltitkolni kényszerülőknek! Kitartás az eszköz nélkülieknek, a lenézetteknek, a megalázottaknak, a túlórákba belepusztulóknak, a másodállást, harmadállást, negyedállást vállalóknak!
Hosszasan tudnám még írni - de minek? Kinek? Miért? Annyiszor kiáltottuk már a pusztába a szót... A visszhang (ha volt is) rég elhalkult, a hangunk berekedt, az erőnk elszállt. Hatalomtól megrészegült cinikus arcok vigyorognak ránk, a közönség pedig bambán csak a távolba tekint...
Elég volt kollégák! Hadd jöjjön az összeomlás!
I.L.
(A szöveget múlt héten írtam, a nemzetközi pedagógusnap alkalmából - de a telefonom szervizbe került, így csak most tudom kitenni. Szeretném hinni az elmúlt napok fényében, hogy lesz változás, de túlzottan optimista nem vagyok...)
#egytanárgondolatai #ivanicslászló #majdholnap
A kép forrása: https://szakszervezetek.hu/hirek/15236-minden-tizedik-tanar-hianyzik
