Időtlen klasszikus a dél-amerikai irodalom nagymesterétől, a szerelem örök és mindent legyőző voltáról? Garantált újraolvasás!

Garantált újraolvasás – írtam a fenti ajánlóban néhány héttel ezelőtt – bár most már ebben nem vagyok teljesen biztos. Az igaz ugyan, hogy én újraolvastam a könyvet (hiszen ezt ugyan kimondani is sok, de az egyetemen több mint tíz évvel ezelőtt már olvastam…), de nem vagyok benne biztos, hogy ezt még egyszer megtenném. Talán az ember változik, talán nem jókor talált el a könyv – de most valamivel több hibáját láttam, mint erényét. Ettől függetlenül mindenkinek ajánlom, aki valaha volt vagy lesz szerelmes (ezzel azt hiszem tényleg mindenkit lefedtem), mert nagyon érdekes és értékes gondolatokat tartalmaz, amelyeket mindenképp megérte leírni a szerelemről.

Márquez 2014-ben elhunyt kolumbiai író, aki 1982-ben Nobel-díjat kapott: „Regényeiért és novelláiért, melyekben a fantasztikus és a realista ötvöződik a képzelet egy gazdagon megszerkesztett világában, ily módon reflektálva egy kontinens életére és konflikusaira”. Leghíresebb munkái a Száz év magány, a Szerelem a kolera idején illetve a Szerelemről és más démonokról. Aki olvasott már az írótól, az tudja, hogy egy egészen különleges hangja van, amelyen senki máshoz nem hasonlítható módon mesél egy számunkra, európai emberek számára a mai napig ismeretlen és kaotikus kontinensről, Dél-Amerikáról.

Márquez regényének egyik legfontosabb erénye, hogy egy teljesen más szerelemképet villant fel (legalábbis számomra), mint amit mi európai emberek megszokhattunk. Marquez hősei szerelmesek ugyan, de ezt nagyon sokszor házasság mellett teszik – azt a benyomást nyújtva az olvasónak, hogy a dél-amerikai kultúrában teljesen elfogadott (szinte elvárt) volt az, hogy a férfiaknak és nőknek egyaránt szeretői vannak. Persze ezt betudhatjuk az író regényeiből áradó néhol eltúlzott szexualitásnak (ami néha már-már a perverzió határait súrolja), amely természetesen ebből a regényből sem hiányzik. Talán a különbség az az általam ismert európai klasszikusokhoz képest, hogy ezekben a művekben a szexualitás egy teljesen természetes igényként jelenik meg, hasonlóan az evéshez és iváshoz, amit a hősök szinte azonnal, a rendelkezésre álló legalkalmasabb emberrel kiélnek. Ebből a szempontból (még ha fals is lehet Márquez ábrázolása) a regény egy időben és térben megejtett érdekes utazásként is felfogható, amelyben az európai olvasó megismerheti egy számára ismeretlen kultúra életfelfogását, múltját (jelenét?).

A regény emellett egy nagy óda a szerelemhez, egy szép tündérmese arról, miért nem szabad akkor sem feladni a reményt, ha látszólag minden elveszett. Merthogy a könyv gyakorlatilag erről szól: főhőse, Florentino Ariza egész életében kitart amellett a (néhol már-már) rögeszméje mellett, hogy egyszer (újra) meghódítja fiatalkori szerelmét, Fermina Dazát. 421 oldal a szerelemről. És hogy ez sikerül –e végül? Olvasd el a könyvet, hogy kiderüljön!

„Florentino Arizát mindig is megindította a botladozó öregek látványa. Már fiatalember korában is úgy volt vele, hogy amikor egy-egy öreg házaspár egymásba kapaszkodva átbotorkált az utcán, fölnézett a verseskönyvéből a téren, ahol ült éppen, és figyelte őket: életleckék voltak ezek a pillanatok, és saját öregkorának törvényeit olvasta ki belőlük. Abban az életkorban, amelyben Juvenal Urbino doktor volt most, a moziban történt találkozásuk idején, a férfiak amolyan őszi másodvirágzásukat élték, deresedő hajuk tekintélyt kölcsönzött nekik, vonzóak lettek és szellemesek, különösen a fiatal nők szemében, miközben hervadt feleségük kénytelen volt karjukba kapaszkodni, mert különben még saját árnyékában is elbotlott volna. De alig egypár év múlva ugyanezek a férjek hirtelen belezuhantak a testükön-lelkükön szégyenletesen eluralkodó öregség szakadékába, és azontúl az időközben erőre kapott feleségük vezette őket a karjuknál fogva, mint a jószívű idegenek a vakokat, halkan odasúgva nekik, férfiúi önérzetüket kímélve, hogy vigyázat, nem két lépcsőfok, hanem három, hogy az úttest közepén egy pocsolya van, hogy az a járdán keresztbe heverő csomag egy halott koldus, és ők segítették át férjüket nagy keservesen az utca túloldalára, mintha az a pár méter az élet utolsó folyójának egyetlen gázlója lenne. Florentino Ariza annyiszor látta már magát ebben a tükörben, hogy a haláltól soha nem félt annyira, mint attól a szégyenletes életkortól, amikor majd egy nő karjára kell támaszkodnia. Tudta, hogy akkor, amikor eljön ez a nap, és csakis akkor, kénytelen lesz lemondani Fermina Dazáról”

SPOILER

Ezúttal kezdem azzal, ami nem tetszett. Az első olvasáshoz képest nagyon elnyújtottnak és komótosnak éreztem felvezetést a tényleges központi történéshez – Fermina Daza visszahódítása – képest. Főleg úgy, hogy az átlagolvasó (mint én), szinte biztos abban, hogy sikerülni fog és happy end lesz. Ehhez képest (most) úgy éreztem, hogy hosszú a könyv. Erkölcsi aggályom volt továbbá az Americá Vicunához fűződő viszony miatt – ami azért elég meredek volt, európai mércével mérve gyakorlatilag pedofil kapcsolat (bár itt is igaz az: nem tudom, hogy az akkori idők Kolumbiájában mi volt a „beleegyezési korhatár”, azaz mennyire férhetett ez bele a helyi viszonyokba). Furcsa lehet továbbá nekünk alapvetően monogám beállítottságú európaiaknak, hogy bár végig élete szerelméért küzd, de ez nem akadályozza meg Florentinót, hogy számolatlanul tartson szeretőket. Ennyire ketté lenne választva benne a lelki és testi szerelem?

Tetszett viszont az, amilyen kérlelhetetlen és megingathatatlan módon áll ki a szerző és főhőse a szerelem, ez az egyetlen, minden nehézséget és akadályt legyőző/eltűrő érzés mellett. Nagyon jól sikerült az a fajta párhuzamos szerkesztésmód, ahogy a főszereplők sorsát először a jelenben, majd a múltban, végül újra a jelenben bemutatja. Nagyon szépen felépített, tudatos a szerkesztés – noha a végére, a boldog befejezésre megint úgy érzem, hogy kevés terjedelem jutott. Nagyon változatos és kreatív továbbá az író a szeretők, szerelmi légyottok, hódítások leírásában, illetve a sokféle mélységű és fokú kapcsolat leírásában. Mintha a szerelem (és persze a szex) több szempontú, szinte enciklopédikus bemutatását látnánk leírva. Nagy erénye a regénynek, hogy a szerelem nem valami kellemes, állandóan vágyott, romantikával átitatott dologként jelenik meg (lásd még Petőfi, romantika, Hollywood), hanem bizony egy kegyetlen, kínzó, egész életen át fájó gyötrelemként. Gyötrelem, ami végül győzelembe fordul át. Az igaz szerelem, ami győz. (Persze ez leírva klisésnek hangzik, de mindenki tudja, aki olvasta, hogy ez regény minden, csak nem klisés.)

A végére hagytam egy az olvasás közben eszembe jutó elméletet: Mi van akkor, ha igazából nem pozitív a befejezés? Ha Florentino a lépcsőn való leeséskor igazából meghalt, és az egész boldog befejezés csak a haldoklása közben játszódik le a fejében – annak bizonyítékaként, hogy semmi nem volt hiába. Ez a befejezés ugyan jóval reálisabb volna, valamint magyarázatot adna nekem arra is, hogy miért olyan ködös a lezárás, miért olyan álomszerű az utazás és miért hagyja nyitva az író a jövőre vonatkozó kérdést. Szerintetek, akik olvasták a könyvet, megállná a helyét egy ilyen nézőpont (lezárás) is?

SPOILER vége

Egy szó mint száz, olvassátok el a regényt, és aztán írjátok meg, mi volt a vélemény vele kapcsolatban! Jó olvasást!

I.L.

 (Elnézést mindenkitől a ok késésért, elég sok minden történt az esküvőn kívül az elmúlt egy hétben. Hiába no, vannak olyan élethelyzetek, amikor nagyon lassan lehet olvasni. :-D

Az eredeti kihívás: https://majdholnapblog.blog.hu/2022/07/18/olvass_velem_2022_nyar

A többi hasonló írás: https://majdholnapblog.blog.hu/tags/22ny%C3%A1r

A kép forrása: https://www.libri.hu/konyv/gabriel_garcia_marquez.szerelem-a-kolera-idejen.html )