Osztályfőnöknek lenni számomra annyit jelent… Mint hosszan keresni a szavakat egy búcsú után…

Annyiszor kezdtem el és adtam már fel ezt az írást a nyár folyamán, hogy elmondani sem tudom. De mégis, miként tudnám leírni, milyen módon tudnám visszaadni, amit érzek, anélkül, hogy ne legyen sekélyes, giccses, nyálas vagy túlzó? Hogyan?

Hat év az életemből, hat év az életükből a legszebb dologgal, amit (szerintem) egy tanárnak a pedagóguspálya adhat: az osztályfőnökséggel. Sokan azt gondolják, ez csak egy névleges poszt, hogy az ofő egy olyan tanár csupán, akinek kicsit több adminisztrációs dolga van a diákokkal és többet kirándul velük az átlagnál. Sokaknak egy nyűg, amit rájuk sóznak, egy olyan kolonc, amit nagyon nem szeretnének évekre magukra venni. Én nem ilyen vagyok.

De akkor mi az osztályfőnökség?

Tenni értük, összefogni őket, szárnyakat adni, szárnyakat kapni és hagyni őket felszállni… Rengeteg munka, hatalmas felelősség, tengernyi küzdelem, harc gyerekkel, szülővel, kollégával. főnökkel. Köszönteni, bátorítani, segíteni, felemelni, meghallgatni, terelgetni, visszafogni, hajtani. Mosolyogni, kérni, megköszönni, megígérni, betartani. Támogatni, kiállni mellette, elsimítani, még többet segíteni, megérteni, elfogadni, megváltozni. Fogat összeszorítani, kibírni, fül mellett elengedni, nem hisztizni, nem megsértődni. És végül látni szárnyakat kapni, látni felnőni, együtt-őket-felnőni. Csapattá válni, közösségé kovácsolódni, közösen győzni vagy elbukni, együtt érezni és szeretni. Megmérettetni, és végül mégis győzni. És mosolyogni és sírni, és üvölteni és zokogni, és ölelni és vigasztalni. És mindent megtapasztalni és mindent megélni, ami az embert csak érheti egy kamasz mellett. Totális érzelmi hullámvasút, amibe te mindenedet, az egész lényedet, szívedet-lelkedet beleteszed. És lehet, hogy a tapasztaltabb kollégáid az mondják: ezt nem szabad! Nem szabad ennyire megszeretni őket! De Te tudod: csak így lehet – csak így érdemes.

És végül megköszönni. Mindent megköszönni. Azt, hogy elfogadtak, kiálltak melletted, szerettek. Megbíztak benned és megbíztál bennük. Hogy értelmet adtak, hogy fény gyújtottak még akkor is, amikor minden elsötétedett.

Csapongsz ide-oda, csapong benned minden – érzések és gondolatok cikáznak az agyadban. Hiszen elmennek! Végül mindig elmennek! Bőgsz egy tisztességeset ott, ahol senki nem láthatja, és úgy érzed, kitéptek egy darabot a szívedből. Aztán elmosolyodsz. Igen, kitéptek – és elvitték magukkal: de így legalább mindig velük leszel! És igen, itt is hagytak egy-egy kicsit magukból, így ők is mindig veled lesznek. Ők 33-an – a gyerekeid, véglegesen. 

Osztályfőnökség. Pedagógusként nem tudok elképzelni ennél nehezebb, de ennél szebb, megtisztelőbb, felemelőbb feladatot.

Köszönöm mindenkinek. Annak is, aki „csak” végigolvasta, de annak is, aki velem együtt átélte. Gyereknek, szülőnek, kollégának, főnöknek. Köszönet mindenért.

I.L.

UI: Látjátok bogyókák? Valamit csak sikerült. :-)