Fehér Miki… 16 éve már. Hihetetlen, hogy ennyi idő eltelt.

Emlékszem arra a hétfő reggelre, amikor megtudtam. Akkoriban még nem volt mindenkinek okostelefonja, nem voltunk folyamatosan online – ezért csak másnap reggel, az iskolában tudtam meg a szörnyű hírt. Persze a számítógépteremben később már meg tudtuk nézni azt az ezerszer átkozott pillanatot videón. Időhúzó szabálytalanság miatt kaptál egy sárga lapot, elmosolyodtál, úgy, ahogy csak te tudtál, végigsimítottad a hajad, aztán hátraestél… És, vége. A gyorsan érkező segítség, a kétségbeesés az arcokon, a zokogva érted imádkozó csapattársak, a vigasztalanul szakadó eső... Mind-mind kitörölhetetlenül beleégtek az agyamba, az agyunkba, az emlékeinkbe.

16 éve volt. Még most is csak negyven éves lennél…

A halálod nem csak azért volt megdöbbentő, mert szinte élő egyenes adásban nézhettük, ahogy elmentél. Persze ez már önmagában is elég lenne, de emellett te egy végtelen kedves, szerény fickó voltál, egy olyan valaki, akit kis túlzással mindenki szeretett. Én is, akinek az akkori magyar válogatottból személyes kedvence voltál, egy olyan játékos, akinek élmény volt nézni a játékát. Egy kedvenc, akit láttam meghalni.

Nyugodj békében Miki! Köszönünk mindent!

„Az égi futballpályán újra melegítettek a csapatok. Öregek a fiatalok ellen, ahogy azt szinte minden héten szokták. Az öregek fehérben, a fiatalok meggypirosban – általában ez volt a felállás. Persze néha változtattak az összeállításon és kevert csapatokkal játszottak: ilyenkor előfordult, hogy Bozsik Cucu labdáját Lázár Bence bombázta a léc alá, vagy épp Rakaczki Bence kirúgása után Puskás Ferenc egyenlített. Az esetek többségében azonban a játékosok jobban szerették, ha a saját korosztályukkal rúghatták együtt a labdát.

Melegítés közben persze már ment egymás között a zrikálás, Varga és Albert, Zavadszky és Simon vagy épp Bene és bármelyik fradista – szerették egymást húzni, az biztos. Persze ez érthető is: idefenn már felhőtlenül örülhettek és játszhattak, idefenn már minden korábbi ellentétük szertefoszlott. Szinte mindig kacagtak és mosolyogtak, szinte mindig az első perctől az utolsóig élvezték a játékot.

Most azonban valami más volt. Fel is tűnt a dolog Fülöp Marcinak, ezért érdeklődve pásztázta közbe tekintetével a pályát. Hol van Miki? – kérdezte a mellette álló Zsiborástól. És tényleg, ahogy körbenéztek, sehol nem látták Fehér Mikit.  Vajon hol lehet?

Kis keresgélés után persze megtalálták. Az oldalvonal mellett ült, nem messze a kezdőkörtől, a tribünön. Láthatóan szomorú volt valami miatt, a tőle megszokottól eltérően mosoly nélkül, szinte kedvetlenül üldögélt.

- Mi a baj, Miki?

- Semmi Marci. Nem érdekes.

- Ne viccelj, ismerlek. Mondd el!

- Hát, ha nagyon ragaszkodsz hozzá. Tudod ma volt. Ma tizenhat éve volt. Ma tizenhat éve, hogy…

- Hogy meghaltál.

- Igen. Épp a mai napon, tizenhat éve… Tudod már elfogadtam a dolgot, hiszen mit is tudnék ezzel idefent kezdeni.. De ilyenkor. Ilyenkor nagyon nehéz.

- Tudom Miki. Tudom.

- Annyi minden volt még előttem, annyi mindent nem csináltam még. Karrier, házasság, gyerekek… Lassan már ifiben játszhatna a kisfiam. Nyilván a karrierem is bánom, de ami a legjobban hiányzik, az a család. Apáék, Adrienn… És persze minden, ami még nem történt meg velem. Ami lehetett volna még, ami lehettem volna még…

- Miki. Ezt nem szabad, tudod.

- Tudom, tudom. Csak ilyenkor. Ilyenkor sokkal nehezebb.

- Gyere, játszunk!

Mire ezt kimondta, addigra a pálya szélén már félkörben ott álltak a többiek, a székről időközben lassan felálló Miki közéjük kocogott le. Mindannyian hallották az utolsó mondatokat, mindannyian tudták, Miki mit érezhet. A mindent átható, szinte tapinthatóan együttérző csendet Öcsi bácsi baritonja törte meg: Gyere kicsi, ne kelljen már annyit rád várni! Az előbb még szinte tapintható feszültség egy pillanat alatt foszlott el, a pályán levők egy emberként kezdtek el mosolyogni, majd nevetni.

Miki rájuk nézett, bólintott egyet, majd elindult a pálya közepe felé.

- Rendben leszel, töki? – kérdezte még Fülöp Marci tőle.

Miki megfordult, de már válaszolnia sem kellett: arcán már ott volt a tőle megszokott örök mosoly. Az utolsó pillanataiban is vele levő, az őrá leginkább jellemző, tökéletes gesztus: Miki mosolya.

Kezdődhetett a mérkőzés."

I. L.

#majdholnap #il365

A kép forrása/Source of the image: https://www.eluniversal.com.mx/universal-deportes/futbol/portero-bosnio-muere-de-un-infarto

A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820

"Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva,
nem szégyen ez, vallj - úgyis vége van -
boldog akartál lenni és hiába,
hát légy mi vagy: végkép boldogtalan" (K.D.)

- Azt gondolod, ennyi volt? Azt gondolod, hogy ennyivel megúsztad? Tévedsz. Nagyon tévedsz.

- De én… De én mindent…

- Mindent? Ez volt a minden? Inkább ne tettél volna semmit! Gyáva alak!

- Gyáva??? Én gyáva?? Kikérem magamnak!

- Ki is kapod mindjárt, ki is kapod! Úgy belekalapálom a fejedbe, élmény lesz hallgatni!

- Na jó, talán tényleg kicsit gyáva  voltam..

- Az voltál, persze, hogy az voltál. Most is az vagy. De legalább már kimondtad.

- Igen, kimondtam.

- És jobb?

- Igen, sokkal jobb. Hálás vagyok érte. Köszönöm!  

- Hálás? Nekem? Te tényleg gyáva vagy! Igazán gyáva…

I.L.

#majdholnap #il365

A kép forrása/Source of the image: https://www.netamin.hu/tudasbazis/cikkek/volt-egyszer-egy-mindentol-rettego-feloleny/

Az eredeti bejegyzés: https://majdholnapblog.blog.hu/2020/01/23/gyava_239

A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820

1822 január 22-én fejezte be Kölcsey Ferenc a Hymnus című versét Szatmárcsekén. 1989 óta ezen a napon ünnepeljük a magyar kultúra napját.

Isten áldd meg a magyart!

Valószínűleg ez az egyik olyan vers a magyar irodalom történetében, aminek első versszakát szinte mindenki tudja kívülről az országban. Persze ez csak természetes, mondhatnánk, hiszen 1844-es megzenésítése (hivatalosan 1989) óta a vers ezen szakasza Magyarország himnusza, nemzeti imádsága. Megszámlálhatatlan alkalommal hallottuk felcsendülni újévkor, nemzeti ünnepeken, sportesemények előtt vagy után - és még számtalan alkalommal. Elidegeníthetetlenül és végérvényesen beleívódott kultúránkba. A maga kesernyésen bús módján hozzánk tartozik.

Sokakban felmerült azonban igény, hogy meg kellene változtatni. Túl szomorú, túl negatív, túl vallásos! A sportolóink hátránnyal indulnak, mert egy lelkesítő induló helyett gyászéneket kell a mérkőzés előtt hallgatniuk- mondják az ellenzői.
Pedig ha jobban belegondolunk, a himnusz alapgondolata és tartalma (ismerve a keletkezési körülményeket, a nemzethalál-víziót, a romantikát) épp, hogy ellenkező hatást kellene elérje. A benne felsorolt csapások ellenére még mindig itt vagyunk, még létezünk. Lehet , hogy a hangulata túl borongós a harchoz, a benne megjelenő sorsán már változtatni képtelen magyar alakja túlontúl elesett (ezért is kell Isten áldása és szánása), így az általuk elvártnál jobban támaszkodik egy külső erőre.

Lehet.

De az életben nemcsak harcolni kell tudni, hanem túlélni is! Ahhoz pedig az igazán vészterhes időkben szükséges lehet egy külső erő, akire támaszkodhatunk. Kell Isten, akihez bizalommal fordulva könyörületre és támogatásra számíthatunk. Ha mással nem, akkor azzal, hogy ott van velünk, hogy meghallgat, támogat, vigasztalást nyújt és választási lehetőséget ad.

Túlontúl depresszív lenne a szöveg egy sporteseményhez? Lehet. Bár én úgy gondolom: egy élsportoló gyerekkorától kezdve azért dolgozik, hogy egy nagy eseményen a himnuszt hallgathassa, gyakorlatilag egész életében, egész pályafutása alatt ezekre a pillanatokra készül. El tudjuk képzelni milyen energiák szabadulnak fel benne attól, hogy csak az első taktusokat meghallja?

Isten áldd meg a magyart!

A középkori protestáns siratóénekek, a jeremiádok hagyományai jelennek meg a költemény szövegében. Ezeknek a forgatókönyve hasonló: Isten jó volt az emberekhez, megadott nekik mindent, amit lehetett. Ők azonban hálátlanok voltak, mind életmódjukkal, mind tetteikkel elfordultak tőle. Ezért küldi büntetésül a népet sújtó csapásokat (tatárjárás, török kor és persze az állandó belviszályok), amelyek a szerző idejére addig fokozódnak, hogy már csak Isten segítségében, a teremtő kegyelmében lehet bízni. Mindezt a 19. század elején! Hol volt akkor még 1849? A Bach-korszak? Az első világháború? A tanácsköztársaság? A zsidóüldözés? A második világháború? A németek kitelepítése? A kommunizmus? A Rákosi-korszak? 1956? A vadkapitalizmus? Kölcseynek fogalma sem lehetett arról, hogy milyen megpróbáltatások fogják még érni a nemzetet, hogy mennyi balsors lesz még, "ami régen tép". Volt hogy a Hymnust betiltották, volt amikor szimplán elhallgatták, volt amikor megpróbálták lecserélni. Épp ezek miatt a nehéz idők miatt, épp az együtt átélt sok-sok "csapás" miatt lesz szövege ma is nagyon aktuális.

Aktuális, mert XIX századiból előbb XX., majd XXI. századivá tudott válni - mert a miénk, az identitásunk része. A közösség éneke: amíg lesz, aki énekli, addig mi is leszünk, addig mi is létezünk!

Isten áldjon minden magyart!

I.L.

#majdholnap #il365

A kép forrása/Source of the image: http://vira.hu/magyarorszag/2018/01/22/magyar-kultura-napja-himnusz-szuletesenek-napja/

A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820

Egy szörnyeteg volt. Észrevehettük volna korábban is, de valamiért nem tűnt fel senkinek.

Hónapról hónapra, évről évre ott volt az épület falai között. Mindig, mindenhol ott volt. Sosem hiányzott, pedig már legalább harminc éve koptatta az öreg folyósokat. Régi bútordarab - szokták az ilyenre mondani.

Igazán feltűnhetett volna korábban is.

Talán az eltorzult, nyak nélküli testből, ami oly ismerősen imbolygott, amikor kissé késve a dolgára igyekezett? Talán az állandóan távolba meredő vizenyős tekintetből, ami úgy tudott téged vizslatva figyelni, mintha egyszerre látná a vesédig és nézne át rajtad? Röntgenszemek, mondták rá néhányan, bár szerintem ez több volt annál. Mintha egy feneketlen kútba néznél, ahonnan a sötétség morogva mered vissza rád. 

Talán a nyálkának kellett volna feltűnnie, amit maga után húzott vastag, bűzös vonalban? Vagy a csápoknak az oldalán? A kis szarvnak a fején? A kénszaggal kevert izzadtságszagnak, ami a hetek óta mosatlan teste pórusaiból áradt? Vagy a hörgésnek, ami minden egyes lélegzetvételkor kiáramlott tüdejéből, finoman megremegtetve a pofazacskó és a nyak között feszülő, nem is olyan apró bőrvitorlákat?

Egy hideg téli nap volt, amikor észrevettem. Undorító volt. Vajon a többiek miért nem látják? Vajon miért nem veszik észre? És ha észreveszik, miért nem tesznek ellene? Miért nem teszünk ellene?

Nem tudom.

De tényleg egy szörny volt: ízig-vérig szörny. Talán egyszer régen neki is voltak érzelmei, ő is tudott őszintén nevetni és sírni, ő is tudta az életet élvezni. Egy valamikor talán szép lélekből mára már csak egy üres torzó maradt, egy üres porhüvely, amit szépen lassan színig töltött a fájdalom, a keserűség és gonoszság. Jobb napjaiban talán még emlékeztetett régi önmagára, egyesek szerint volt még benne valami emberi.

Lehet. De én ha ránézek, már csak egy fekélyektől bűzlő húscsomót látok, egy önmaga után fájó sebeket hagyó, torz és beteg árnyat.

Szörnyeteg. Szörnyeteg ott, ahol nem kellene szörnyeknek lennie.

I.L.

#majdholnap #il365

A kép forrása/Source of the image: https://www.sicknotweak.com/2019/09/the-beast/

A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820

Hosszú vasárnapon vagyok túl, a gyerek végre "altatásban" - hurrá, folytatódhat a dolgozatjavítás!

A kutya persze néz rám: Na, megyünk sétálni? Dolgom van Linda, nem mehetünk... Látom, hogy csalódott: én is az lennék. Ráadásul kövér ő is, kövér vagyok én is. Ránk férne. De a félév a nyakunkon; muszáj javítani. A fejem nehéz, a szemem lecsukódik: a szokásos vasárnap esti fásultság.

Akkor veszem észre, amikor kinézek az ablakon. Nini! Havazik! Hatalmas pelyhekben hull a hó. Juhéé , gyere Linda, induljunk! Olyan ritkán esik, induljunk! Persze ő kap az alkalmon: mint két kisgyerek, rohanunk ki a hóba.

Mint akkor, régen.

Mindig vártam, mindig lestem: mikor esik már. A régi vasajtós előszobába jártam ki leskelődni: onnan pont rálátni az utcai lámpára: annak a fényénél mindig látszik, ha esik. Egy este ötször-tízszer is kinézve: ha esik, azért; ha nem esik, azért.

Persze akkor még sűrűbben hullott az égi áldás, telente akár három-négy alkalommal is esett nagyobb mennyiségű, tíz centi körüli hó. Ennyi legutóbb talán három éve esett. De persze nincs éghajlatváltozás, nincs felmelegedés.

Szóval állok ott, és elmélyülten nézem a hóesést. Akkor van, vagy most van? Hirtelen nem tudom. Olyan az egész, mint egy öntudatlan időutazás. A hópelyhek csak hullnak, én pedig egyre csak csodálom őket az utcai lámpa fényénél. Megbabonázva, gyermeki áhítattal...

Bárcsak visszamehetnék újra abba az önfeledt gyerekkorba! Suli, barátok, szánkódomb, hóesés. Megvakarnám Nyafi, az öreg tacskó fülét: Gyere kiskutyám, kimenjünk egy kicsit? És szaladnék, és lapátolnám még önként is a havat: csak ott lehessek, csak kinn lehessek... Minél tovább kinn lehessek...

Megvakarom Linda, az öreg retriever fülét: Gyere kiskutyám, induljunk haza!

Elindulunk, mint két kisgyerek. A hó csak hull, lassú nagy pelyhekkel hull. Szépen lassan betakar mindent: betakarja a régi utcát a vasajtós előszobával, a kis Lacikát az öreg tacskójával, a régi havakat a sok régi szánkózással.

A hó csak hull...

I.L.

#majdholnap #il365

A kép forrása/Source of the image: http://www.szerencsihirek.hu/images/cikkek/Idojaras/idojaras_winter_cover.jpg

A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820

A doni hősök: az elesettek és a hazatérők emlékére.

Bal-jobb, bal-jobb. Mennem kell tovább.

Nem adhatom fel... Bal-jobb, bal-jobb. Lépés-lépés után. Mennem kell tovább.

Milyen messze lehetek? Hány órája jövök már? Bal-jobb, bal-jobb. Mennem kell tovább.

Istenem, mennyire szeretlek titeket! Haza kell jutnom! Annuska, játszunk nemsoká'! Várd türelmesen apát! Bal-jobb, bal-jobb. Mennem kell tovább.

- Oroszok, oroszok!!! Be, ide a bokorba! Bújjunk el, gyere pajtás! Itt nem látnak meg!

Jó végre feküdni, jó kicsit pihenni. Nem is hideg már a hó, puha mint az ágy… De mennem kell tovább.

- Mióta fekszünk itt? Fél órája? Fél napja? Gyere barátom! Mennünk kell tovább!

- Ne csináld kérlek, igazán ne bolondozz! Gyere pajtás! Mennünk kell tovább!

Elaludt.... Szegény. Alig múlt húsz éves… A fia most született... Ó pajtás! Ne haragudj, de mennem kell tovább!

Lépés-lépés után... Bal-jobb, bal-jobb. Nem adhatom fel. Mennem kell tovább!

Jövök már Annuska! Jövök már szerelmem! Csak várjatok! Otthon leszek nemsoká'!

Bal-jobb, bal-jobb. Csak mennem kell tovább…

I.L.

#majdholnap #il365

Tavalyi megemlékezésem: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/01/12/_es_a_ho_csak_hull

A kép forrása/Source of the image: https://mind1.ma/a-magyar-golgotarol-140-ezren-sosem-tertek-haza

A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820

Elölről, oldalról, hátulról csak sistergést és tompa durrogásokat hallott. A tűz ropogott, ahogy lassan körbevette a tanyát. A horizonton körben mindenhol vöröses fény izzott, a lángok színének monoton egyhangúságát csak néhol törte meg a vastagon felszálló füst fojtogató sötétje.

A többiek már mind elmentek, ő maradt még, hogy biztonságba helyezze az állatokat. Azt hitte, a tűz nem ér majd el idáig. A szél megfordult, ő pedig tévedett.

Hát ennyi volt.

Legalább a gyerekek kijutottak.

A tűzfal már bezárult körülötte. A CB-rádión ugyan egy kedves hang folyamatosan azt harsogta, hogy tartsanak ki, nemsokára ott vannak értük - de a szél irányából és a tűz terjedéséből ő már jól tudta: hozzá nem érhetnek oda. Nem érhetnek oda.

A vize már korábban elfogyott. A csövek rég kiürültek, a víztározóból pedig már nem tudott szivattyúzni: nem volt áram, a generátor pedig már korábban felmondta a szolgálatot. Különben sem lett volna sok értelme egyetlen kicsi slaggal felvenni a küzdelmet a tűz ellen - a lángokat talán lassíthatta volna, a pusztulást talán kicsit késleltethette volna, de...

Az élete munkája a szeme láttára veszett kárba. Először a külső épületek, a gabonatároló, a karámok, a nagy siló... Aztán a belső épületek következtek.

Hallotta az állatok kétségbeesett üvöltését, ahogyan próbáltak menekülni a tűz elől. Látott kengurukat őrült módon cikázva szaladni a lángok elől, látott koalákat, ahogy a döbbenettől megbénulva szinte mozdulni se tudnak, miközben a lángnyelvek lassan elérik, egyre közelebbről perzselik a bundájukat.

Sajnálta őket. Szegény kicsi állatok nem tehettek semmiről, s most mégis ezerszám pusztulnak el ebben a földi pokolban.

Nem vettük komolyan... - gondolta

Szépen lassan beballagott a puskáért a házba. A tűz már teljesen körbezárta a tanyát, a lángok már az istálló tetejébe martak. Nem volt mit tenni. Az állatok kétségbeesetten üvöltöttek a hőtől már elviselhetetlenné váló karámokban. Nem akarta, hogy tovább szenvedjenek, nem akarta, hogy elevenen égjenek el. A tehenekkel kezdte, majd következhettek a lovak, aztán a malacok. Egyesével lőtte le őket, ahogyan még az apjától tanulta. Gyorsan, fájdalommentesen. Előtte persze mindegyiket végigsimította, a hátukat megpaskolta... Könnyek gyűltek a szemébe. Szerette őket.

Mint ahogy szerette a kutyát is, aki utoljára következett. Azt nem volt szíve lelőni, adott neki hát a megmaradt lónyugtatóból - tudta, hogy az elaltatja majd. Csendesen dúdolt neki, miközben az a fejét az ölébe hajtva elaludt.

A tűz már a pajta ajtaját is körbevette, már az épületben volt. Szerencséje volt, a füsttől előbb elájult, mint a lángok elérték volna. A fények szikrázása megszűnt, a hangzavar elhalkult. Maradt a csend, a végtelen csend...

I.L.

#majdholnap #il365

A kép forrása/Source of the image: https://www.telegraph.co.uk/news/2020/01/02/thursday-morning-news-briefing-civil-service-revolution-revealed/

A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820

Írj belém, ó írj belém!

S én hallgattam rá, s írtam.

Az ihlet némán szállt felém,

S én hittem, szóltam, írtam.

Lesz értelme? Olvassa –e majd

Hevült szívvel bárki

Miket gondolt bús fejem? Vagy

Maradok szürke akárki?

Nem tudhatom. De írni kell,

Mert szétfeszít egy szólam:

Dalold csak el, amit hiszel,

Mert nincs már minden-jól-van!

Dalolj, dalolj, s ha egy strófa

Torkodra fagyna holnap,

Te légy modern Csipkerózsa,

Ki dalolt, míg dalolhat.

S ha eljön egy nap a herceged,

Ki lágyan, csókkal ébreszt,

Folytasd ott, hol végezted:

Tüzelj, dalolj és ébressz!

I.L.

(Nyitóvers egy leendő, talán egyszer megírásra kerülő verseskötetből…)

#majdholnap #il365

A kép forrása/Source of the image: https://pxhere.com/es/photo/750763

A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bal fenék. Ez a fenék nyugodtan élte életét egy irodista nő hátsó fertályán, a bal oldalon, éppen a jobb fenék mellett. A hölgy kedves volt, de végtelenül unalmas életet élt. Minden reggel ugyanakkor kelt, megreggelizett, felöltözött, elkészült majd elindult munkába. Minden nap ugyanazon az útvonalon haladt, ugyanazokkal a közlekedési eszközökkel: egy rövid (és igencsak megerőltető) séta után busszal, villamossal majd metróval. Az irodában nyolc órát ült a gép előtt, majd a megszokott útvonalon hazament. Itt még egy kicsit dolgozgatott, majd az estét a kanapén folytatva hosszasan nézte a tévét, míg el nem bóbiskolt. Ezt érzékelve felriadt: lezuhanyzott, majd lefeküdt aludni.

Hosszú évek óta bejáratott napi rutin volt ez már számára: igencsak unalmas volt, azt meg kell hagyni. Főleg egy kalandvágyó fenék számára! Igaz ugyan, hogy a fenekek élete általában véve sem túl izgalmas: a nap túlnyomó részében ülnek vagy fekszenek rajtuk, a maradék időben pedig besegítenek a lábaknak és a törzsnek a napi teendőkben: mozognak, sétálnak – néha kicsit sportolnak is. Vannak szerencsés fenekek, akik futókhoz vagy biciklisekhez tartoznak: az ő életük csupa mozgás – és csupa izgalom. Ők ezt szeretik is, ők ehhez szoktak hozzá. Ezeken a fenekeken persze nagyon kevés zsír van, bennük az izmok uralkodnak. Ezzel szemben a kevésbé sportos fenekek hajlamosak az elkényelmesedésre, és a sok pihenésben hamar növésnek indulnak. Bennük az izmok  helyett a zsírpárnák lesznek az uralkodóak: ők, ezek mindig lustálkodásra kész kis krapekok, akik paradox módon  minél  többet pihennek, annál nagyobbra híznak. Ki érti ezt?

Szóval adott ez a kis bal fenék, aki egy napon rádöbbent, hogy nem jó testhez tartozik. Megunta a sok ücsörgést, a kevés mozgást, az állandó lustálkodást –  izgalomra vágyott, változatosságra, kalandokra: világot akart látni! Igen ám, mindez nagyon nemes és szép gondolat, de a világ nem így működik! Ki látott már olyat, hogy egy testrész egyszer csak fogja magát, és a testétől elszakadva világot lát? Az élet nem egy Gogol novella… Na, ne tessék már türelmetlenkedni, mesélem tovább!

Tehát a bal fenék (vagy most már, ha lassan irodalmi rangra emelkedik, hívhatnám úgy is, hogy balfenék) gondolt egyet, és tényleg elindult felfedezni a világot. Hogyan tette? Egyszerű: fogta magát, leugrott a nő testéről, és elindult. Hetek óta már erre készült, azért testvéréhez, a jobb fenékhez képest jóval karcsúbb volt: ami zsír neki nem kellett, azt mind a jobb fenéknek adta. Az addigra már akkorára nőtt, hogy egyedül is el tudta látni a fenékfeladatokat. Ő amúgy is nyugodtabb, olyan otthonülő típus volt – így szívesen maradt a nővel. A nagy kaland elkezdődött.

És hogy merre indult el a balfenék? Természetesen buszra, majd villamosra szállt: a korábbiakból kiindulva ő sem igazán szeretett gyalogolni – igaz nem is volt neki mivel. A villamosról leszállva betért egy közeli ruhaboltba, ahol nadrágot vásárolt: mit gondoltatok, csak úgy meztelenül fogja járni az utcákat? És persze ha már ott volt, akkor nem is valami egyszerű mackónadrágban vagy farmerban gondolkozott: neki bársonyból készült öltönynadrág kellett. Hogyisne, hiszen színházba készült: Gogol Az orr című színdarabját játszották az Örkényben! Elég unalmasnak találta, az első felvonás után le is lépett – különben is, ki hallott már olyanról, hogy egy testrész csak úgy önálló életre kell! Ez groteszk! Ilyen sületlenséget!

A színház után étterembe ment, ahol előétel és leves nélkül egy közepesen átsült steaket evett. Mit csináljunk, nem volt nagy ínyenc, mindenhol ezt rendelte: ez volt a kedvence! Étkezés után szórakozni indult – bár az éjszaka nem az ő világa, de úgy érezte, hogy ebbe a napba ennek is bele kell férnie. A szórakozóhelyen sokáig táncolt, majd zárás előtt majdnem felszedett egy pincérnőt: annak már elege volt a „sok s@ggfejből”, és „valami másra, valami igazira vágyott”. Balfenék megértette ezt, de még nem volt kész egy komolyabb kapcsolatra: ezért fizetés után angolosan távozott.

Hajnalodott már, amikor Nyugati pályaudvar fényeit látva új ötlete támadt: be fogja járni a világot! Vett is gyorsan egy jegyet a reggel induló nemzetközi gyorsvonatra: szerencsére még volt helyjegy, így ülni is tudott: mint mondtam, nem volt az az állva utazó típus. Első állomásként Bécsbe utazott a vonattal: ott a híres adventi vásár bejárása után meglátogatta a Hoffburgot, majd a schönbrunni kastélyt is. Sajnos azonban eléggé műveletlen volt – ez érthető, hiszen bár korábbi gazdájával sokat járt iskolába, ott mindig hátul ült, így a fontosabb dolgokról mindig lemaradt – ezért hamar megunta a kulturális látnivalókat. Valami másra vágyott! Párizsba akart menni, a fény és a szerelem városába, amelyről annyit hallott már eddigi élete során – szintén a korábban őt hordó hivatalnokhölgynek köszönhetően. Egy röpke pillanatig honvágy támadt, már-már hiányzott a régi élete: a nő, a jobb fenék, az átlagos hétköznapok és a napi rutin. „Nem, a cél előtt nem lehetsz szentimentális!” – gondolta magában, megrázta a fejét és továbbutazott.

Párizs! Ó Párizs! „Párizst látni és meghalni” – gondolt a híres mondásra: bár eszében sem járt még meghalni. Sőt! Most kezdett élni igazán. Sétált a Szajna parton, megcsodálta a Notre Dame hatalmas épületét és persze eljutott a Louvre-ba is. Bár ez utóbbihoz igazán nem fűlött a foga: afféle kötelező programként megnézte a Mona Lisát, aztán szinte menekült is kifelé. Az Eiffel-torony viszont! Az igen! Érezte a szerelem szagát a levegőben, látta maga körül a rögtönzött vagy épp előre eltervezett lánykéréseket, élvezte az életet, úgy, mint még soha. Sajnos a toronyba nem mehetett fel, fennakadt előtte az ellenőrzésen: gyanúsnak tűnt, ezért nem engedték fel. Ahogy viszont a gigantikus tornyot alulról nézte, eszébe jutott egy másik, hasonló perspektívájú épület is: a New York-i Szabadság szobor! Igen, oda kell mennie! Ott még jobban kiteljesedhet, aztán pedig jöhet majd Nevada: Las Vegas és a gazdagság ígérete!

Így hát újra utazott tovább: jegyet vásárolt a világ egyik legnagyobb óceánjárójára, hogy azzal átszelve az Atlanti-óceánt Amerikába jusson. S hogy miért nem ült repülőre? Balgaság, ezt mindenki tudja: a fenekek nem igazán szeretik a repülést! Túlzottan beleszögezi őket a fel- és leszállás az ülésbe, ők pedig csak ott fészkelődnek, izzadnak, és persze a hosszú repülőúton el is gémberednek rendesen! Ezért nem igazán tudnak nyugodtan repülővel utazni: maradt tehát a hajó. Balfenék egy nagy, a belső fedélzetre nyíló kabint bérelt ki: s az indulás után nem sokkal mély álomba merült.

Álmában újra otthon volt, a budai kis utcácskában a nő testén a jobb fenék mellett. Az álom annyira valóságosnak tűnt, hogy muszáj volt kipróbálnia, tényleg álmodik –e. Megcsípte hát magát, jó erősen! Erre persze felriadt: újra ott volt a nő hátsó fertályán, a jobb fenék mellett. Az egész utazást csak álmodta: hogyisne! Ti hallottatok már olyanról, hogy egy fenék életre keljen? Hát persze, hogy nem, olyan nem történhet meg – maximum egy mesében. Ugye? Ugye.

Itt a vége, fuss el véle.

I. L.

#majdholnap #il365

A kép forrása/Source of the image: http://clipart-library.com/clipart/pc7rddMEi.htm

Az eredeti bejegyzés:

A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820

Újév. Nem tudom, hogy mit írhatnék, amit mások még nem írtak le. Nem tudom, mit kívánhatnék nektek, amit mások még nem kívántak. Az ünnepek alatt amúgy sem voltam túl aktív, utólag már tudatosnak mondhatóan kicsit visszavonultam a közösségi médiából – tényleg csak annyi aktivitásom volt, amennyi  szinte kötelező. Emellett nem éreztem úgy, hogy bármit is hozzá tudnék tenni a nagy közöshöz. Ilyenkor annyian osztanak meg szép vagy szomorú történeteket, minden a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódóan a boldogságról és a szeretetről szól – én pedig úgy éreztem, hogy ehhez most nem tudnék érdemben hozzátenni.

Akkor mit csináltam? Pihentem. A családommal, a szeretteimmel voltam – ilyen sok (és ennyire értékes) időt nagyon rég töltöttünk együtt. És ami a legfontosabb: ezt nyugodtan, mindenféle rohanás vagy kényszer nélkül tettük, mellőzve az ilyenkor szokásos összezördüléseket is. Tudom, nyálasan hangzik, de a lényeg tényleg a szeretet volt. A család és a szeretet.

És hogy mit hozhat 2020? Tudom, új évtizedbe lépünk, és ez persze mindig izgalmas – és mindig felhívja a figyelmet arra, hogy megint tíz évet öregedtünk. Igen, én is belépek a 35.-be. Kende pedig ötéves lesz. Hihetetlen.

Szóval tudom, hogy sok szépséget és sok nehézséget hozhat az előttünk álló évtized. Globális és helyi átalakulások és esetleges krízisek, népvándorlás és éghajlatváltozás, helyi konfliktusok és világméretű ellentétek. Mind-mind egyenként is nagyon nagy falat az átlagember számára – és épp ezért nem is feloldható a velük kapcsolatos feszültség bennünk. Mit tegyünk akkor? Reménykedjünk vagy rettegjünk? Örüljünk vagy féljünk? Nem tudom. Egy biztos: amíg itt vannak nekem a szeretteim, a nyugalom és béke szigeteként, egy olyan pontként, ahova vissza tudok vonulni, addig nem lehet túl nagy baj. Velük és értük bármi lehetséges.

Család és szeretet. Nekem ez a receptem az újévre.

Boldog újévet kívánok mindenkinek!

I.L.

#majdholnap #il365

A kép forrása/Source of the image: https://hir.ma/wp-content/uploads/2019/11/2020.jpg

A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820