Fehér Miki… 16 éve már. Hihetetlen, hogy ennyi idő eltelt.

Emlékszem arra a hétfő reggelre, amikor megtudtam. Akkoriban még nem volt mindenkinek okostelefonja, nem voltunk folyamatosan online – ezért csak másnap reggel, az iskolában tudtam meg a szörnyű hírt. Persze a számítógépteremben később már meg tudtuk nézni azt az ezerszer átkozott pillanatot videón. Időhúzó szabálytalanság miatt kaptál egy sárga lapot, elmosolyodtál, úgy, ahogy csak te tudtál, végigsimítottad a hajad, aztán hátraestél… És, vége. A gyorsan érkező segítség, a kétségbeesés az arcokon, a zokogva érted imádkozó csapattársak, a vigasztalanul szakadó eső... Mind-mind kitörölhetetlenül beleégtek az agyamba, az agyunkba, az emlékeinkbe.

16 éve volt. Még most is csak negyven éves lennél…

A halálod nem csak azért volt megdöbbentő, mert szinte élő egyenes adásban nézhettük, ahogy elmentél. Persze ez már önmagában is elég lenne, de emellett te egy végtelen kedves, szerény fickó voltál, egy olyan valaki, akit kis túlzással mindenki szeretett. Én is, akinek az akkori magyar válogatottból személyes kedvence voltál, egy olyan játékos, akinek élmény volt nézni a játékát. Egy kedvenc, akit láttam meghalni.

Nyugodj békében Miki! Köszönünk mindent!

„Az égi futballpályán újra melegítettek a csapatok. Öregek a fiatalok ellen, ahogy azt szinte minden héten szokták. Az öregek fehérben, a fiatalok meggypirosban – általában ez volt a felállás. Persze néha változtattak az összeállításon és kevert csapatokkal játszottak: ilyenkor előfordult, hogy Bozsik Cucu labdáját Lázár Bence bombázta a léc alá, vagy épp Rakaczki Bence kirúgása után Puskás Ferenc egyenlített. Az esetek többségében azonban a játékosok jobban szerették, ha a saját korosztályukkal rúghatták együtt a labdát.

Melegítés közben persze már ment egymás között a zrikálás, Varga és Albert, Zavadszky és Simon vagy épp Bene és bármelyik fradista – szerették egymást húzni, az biztos. Persze ez érthető is: idefenn már felhőtlenül örülhettek és játszhattak, idefenn már minden korábbi ellentétük szertefoszlott. Szinte mindig kacagtak és mosolyogtak, szinte mindig az első perctől az utolsóig élvezték a játékot.

Most azonban valami más volt. Fel is tűnt a dolog Fülöp Marcinak, ezért érdeklődve pásztázta közbe tekintetével a pályát. Hol van Miki? – kérdezte a mellette álló Zsiborástól. És tényleg, ahogy körbenéztek, sehol nem látták Fehér Mikit.  Vajon hol lehet?

Kis keresgélés után persze megtalálták. Az oldalvonal mellett ült, nem messze a kezdőkörtől, a tribünön. Láthatóan szomorú volt valami miatt, a tőle megszokottól eltérően mosoly nélkül, szinte kedvetlenül üldögélt.

- Mi a baj, Miki?

- Semmi Marci. Nem érdekes.

- Ne viccelj, ismerlek. Mondd el!

- Hát, ha nagyon ragaszkodsz hozzá. Tudod ma volt. Ma tizenhat éve volt. Ma tizenhat éve, hogy…

- Hogy meghaltál.

- Igen. Épp a mai napon, tizenhat éve… Tudod már elfogadtam a dolgot, hiszen mit is tudnék ezzel idefent kezdeni.. De ilyenkor. Ilyenkor nagyon nehéz.

- Tudom Miki. Tudom.

- Annyi minden volt még előttem, annyi mindent nem csináltam még. Karrier, házasság, gyerekek… Lassan már ifiben játszhatna a kisfiam. Nyilván a karrierem is bánom, de ami a legjobban hiányzik, az a család. Apáék, Adrienn… És persze minden, ami még nem történt meg velem. Ami lehetett volna még, ami lehettem volna még…

- Miki. Ezt nem szabad, tudod.

- Tudom, tudom. Csak ilyenkor. Ilyenkor sokkal nehezebb.

- Gyere, játszunk!

Mire ezt kimondta, addigra a pálya szélén már félkörben ott álltak a többiek, a székről időközben lassan felálló Miki közéjük kocogott le. Mindannyian hallották az utolsó mondatokat, mindannyian tudták, Miki mit érezhet. A mindent átható, szinte tapinthatóan együttérző csendet Öcsi bácsi baritonja törte meg: Gyere kicsi, ne kelljen már annyit rád várni! Az előbb még szinte tapintható feszültség egy pillanat alatt foszlott el, a pályán levők egy emberként kezdtek el mosolyogni, majd nevetni.

Miki rájuk nézett, bólintott egyet, majd elindult a pálya közepe felé.

- Rendben leszel, töki? – kérdezte még Fülöp Marci tőle.

Miki megfordult, de már válaszolnia sem kellett: arcán már ott volt a tőle megszokott örök mosoly. Az utolsó pillanataiban is vele levő, az őrá leginkább jellemző, tökéletes gesztus: Miki mosolya.

Kezdődhetett a mérkőzés."

I. L.

#majdholnap #il365

A kép forrása/Source of the image: https://www.eluniversal.com.mx/universal-deportes/futbol/portero-bosnio-muere-de-un-infarto

A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820