1822 január 22-én fejezte be Kölcsey Ferenc a Hymnus című versét Szatmárcsekén. 1989 óta ezen a napon ünnepeljük a magyar kultúra napját.
Isten áldd meg a magyart!
Valószínűleg ez az egyik olyan vers a magyar irodalom történetében, aminek első versszakát szinte mindenki tudja kívülről az országban. Persze ez csak természetes, mondhatnánk, hiszen 1844-es megzenésítése (hivatalosan 1989) óta a vers ezen szakasza Magyarország himnusza, nemzeti imádsága. Megszámlálhatatlan alkalommal hallottuk felcsendülni újévkor, nemzeti ünnepeken, sportesemények előtt vagy után - és még számtalan alkalommal. Elidegeníthetetlenül és végérvényesen beleívódott kultúránkba. A maga kesernyésen bús módján hozzánk tartozik.
Sokakban felmerült azonban igény, hogy meg kellene változtatni. Túl szomorú, túl negatív, túl vallásos! A sportolóink hátránnyal indulnak, mert egy lelkesítő induló helyett gyászéneket kell a mérkőzés előtt hallgatniuk- mondják az ellenzői.
Pedig ha jobban belegondolunk, a himnusz alapgondolata és tartalma (ismerve a keletkezési körülményeket, a nemzethalál-víziót, a romantikát) épp, hogy ellenkező hatást kellene elérje. A benne felsorolt csapások ellenére még mindig itt vagyunk, még létezünk. Lehet , hogy a hangulata túl borongós a harchoz, a benne megjelenő sorsán már változtatni képtelen magyar alakja túlontúl elesett (ezért is kell Isten áldása és szánása), így az általuk elvártnál jobban támaszkodik egy külső erőre.
Lehet.
De az életben nemcsak harcolni kell tudni, hanem túlélni is! Ahhoz pedig az igazán vészterhes időkben szükséges lehet egy külső erő, akire támaszkodhatunk. Kell Isten, akihez bizalommal fordulva könyörületre és támogatásra számíthatunk. Ha mással nem, akkor azzal, hogy ott van velünk, hogy meghallgat, támogat, vigasztalást nyújt és választási lehetőséget ad.
Túlontúl depresszív lenne a szöveg egy sporteseményhez? Lehet. Bár én úgy gondolom: egy élsportoló gyerekkorától kezdve azért dolgozik, hogy egy nagy eseményen a himnuszt hallgathassa, gyakorlatilag egész életében, egész pályafutása alatt ezekre a pillanatokra készül. El tudjuk képzelni milyen energiák szabadulnak fel benne attól, hogy csak az első taktusokat meghallja?
Isten áldd meg a magyart!
A középkori protestáns siratóénekek, a jeremiádok hagyományai jelennek meg a költemény szövegében. Ezeknek a forgatókönyve hasonló: Isten jó volt az emberekhez, megadott nekik mindent, amit lehetett. Ők azonban hálátlanok voltak, mind életmódjukkal, mind tetteikkel elfordultak tőle. Ezért küldi büntetésül a népet sújtó csapásokat (tatárjárás, török kor és persze az állandó belviszályok), amelyek a szerző idejére addig fokozódnak, hogy már csak Isten segítségében, a teremtő kegyelmében lehet bízni. Mindezt a 19. század elején! Hol volt akkor még 1849? A Bach-korszak? Az első világháború? A tanácsköztársaság? A zsidóüldözés? A második világháború? A németek kitelepítése? A kommunizmus? A Rákosi-korszak? 1956? A vadkapitalizmus? Kölcseynek fogalma sem lehetett arról, hogy milyen megpróbáltatások fogják még érni a nemzetet, hogy mennyi balsors lesz még, "ami régen tép". Volt hogy a Hymnust betiltották, volt amikor szimplán elhallgatták, volt amikor megpróbálták lecserélni. Épp ezek miatt a nehéz idők miatt, épp az együtt átélt sok-sok "csapás" miatt lesz szövege ma is nagyon aktuális.
Aktuális, mert XIX századiból előbb XX., majd XXI. századivá tudott válni - mert a miénk, az identitásunk része. A közösség éneke: amíg lesz, aki énekli, addig mi is leszünk, addig mi is létezünk!
Isten áldjon minden magyart!
I.L.
#majdholnap #il365
A kép forrása/Source of the image: http://vira.hu/magyarorszag/2018/01/22/magyar-kultura-napja-himnusz-szuletesenek-napja/
A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820
