Mennem kell tovább! Nem adhatom fel!
Mennem kell tovább!
Hideg van. A csontomig hatol. Fázok, mindjárt megfagyok. Menet közben megfagyok. Nem ér semmit ez a nyamvadt csizma, ruha, kabát. Nem is értem, hogyan gondolták ezt! Mínusz 30-40 fokban ilyen vékony ruha! Hanyadika is van ma? Január 16? Vagy 17? Mindegy. Menni kell tovább! Legalább fél méteres ez a rohadt hó, a szél pedig folyamatosan hordja. Vágja a pofámba. Egy-egy lökés olyan erős, hogy majd felborulok. De nem eshetek el.
Nem eshetek el!
Ők elestek. Édes istenem, mennyien feladták már! Csak az elmúlt fél órában vagy kétszáz holttestet láttam. Már akit láttam. Szépen lassan befedi őket a hó… Bajtársak. Férfiak. Fiatalabbak, idősebbek. Feladták, kidőltek oldalra és megfagytak. Legyen az álmuk szép! Vajon eltemeti valaki majd őket? Kapnak végtisztességet? Pap mond beszédet felettük, vagy csak belökik őket egy tömegsírba? Lesz a sírjukon fejfa? Lesz bármilyen emlékük? Bármilyen nyomuk? Bár… Nekik már mindegy…
Testvéreim! Tényleg, a testvéreim. Vajon mi lehet velük? Vajon túlélték? Nagyon gyorsan átszakadt a frontvonal, nagyon gyorsan záródott a gyűrű. És csak jöttek, csak jöttek azok a rohadt ruszkik! Remélem nekik szerencséjük volt, és kimenekültek időben. Vagy ha nem is menekültek el, akkor legalább fogságba estek! Az is jobb, mint ez. Mint itt. Mint így. Megdögleni. Megfagyni. A Kovács Józsi a szomszéd faluból bezzeg milyen szerencsés volt! Fejlövés. Rögtön meghalt. Piszok mázlista, nem kell itt halálra fagynia! Mindig is ilyen szerencsés volt…
Mennem kell tovább. Nem adhatom fel. Nem dögölhetek meg itt a semmi közepén, Oroszország közepén, több mint ezer kilométerre az otthonomtól, a családomtól. Nem dögölhetek itt meg! Olyan nincs! Az nem lehet! „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért…” Nem –e? De, lehet. Bassza meg, lehet!
Szegény édes kicsi lányom! Látlak –e még valaha? Hónapok óta nem találkoztunk, nem lehettem veled. Pedig hogy sírtál, hogy könyörögtél: „Apa, maradj itthon. Kérlek, maradj itthon! Kérlek ne menj!” Nem lehetett. Jönni kellett.
Drága feleségem! De nehéz lesz Neked! Ez a két év sem volt egyszerű, de nélkülem… Pedig végre egyenesbe jöttünk, végre kezdtünk boldogok lenni! Végre lett földünk, végre nem éheztünk! Gazdagok nem leszünk ugyan sosem, de legalább éhen sem veszünk! És ha békén hagynak, boldogok leszünk! Boldogok leszünk. Bárcsak láthatnálak most! A szemed, a mosolyod, a hangod... Bárcsak újra együtt lehetnénk! Édes Istenem! Jövök haza! Haza kell mennem! Nem adhatom fel! Haza kell mennem!
Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb.
Tovább kell mennem!
Élnem kell. Még élnem kell!
Nem adhatom fel!
Haza kell mennem.
Valahogy így gondolkodhatott a dédapám, amikor 76 évvel ezelőtt ezekben a napokban botorkált hazafelé a Don-kanyarból. Neki szerencséje volt, túlélte. Borzasztó állapotban ugyan, de néhány hónap múlva hazatért. Nagyanyám visszaemlékezése szerint egy nap egy rongyos idegent látott közeledni a mezőn. Amikor odaért hozzá, meglepődve fogadta annak köszönését, nem értette annak örömét. „Annuskám, hát nem ismersz meg?” Ahogy a nevét kimondta, már tudta. Az apja volt. Olyan állapotban, hogy a saját lánya nem ismerte meg. De ő legalább hazaért. Túlélte.
Nagyon sokan viszont sosem értek haza. A Don-kanyarnál szolgáló II. magyar hadsereg összlétszáma kb. 250 000 fő volt, ebből 1943 januárja utánra a veszteség kb. 130 000 fő lehetett. Ők megsebesültek (kb. 50 000), fogságba estek (kb. 28 000), eltűntek vagy meghaltak (kb. 40-50 000). A szovjet áttörést túlélők közül pedig sokan megfagytak a kietlen hőmezőn, mínusz 30 fokban, útban hazafelé.
Nem akartak kimenni, de ott voltak. Nem akartak harcolni, de harcoltak. Nem akartak meghalni, de sokan mégis meghaltak.
Nyugodjanak békében!
Dicsőség a hősöknek!
I. L.
(A kép forrása: https://mult-kor.hu/20140113_mintegy_130_ezres_vesztesegunk_volt_a_donkanyarban)
