Erdélyi túránk harmadik állomásaként, második szállásaként töltöttünk Kolozsváron egy délutánt/estét. A rövid itt tartózkodás miatt túl sok mindent nem tudtunk megnézni, így mi a látnivalók közül a Házsongárdi temető mellett a főteret (a Mátyás szoborral), illetve Hunyadi Mátyás és Bocskai István szülőházát választottuk.
„Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége / Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!” – írja József Attila Nem! Nem! Soha! című, a trianoni döntés után született fiatalkori költeményében. Ma már, 99 év távlatából tudjuk: de igen, lehet. Románia harmadik legnagyobb városában a 2011-es adatok alapján 325 000 lakosból 49 000 maradt magyar – ez a lakosság 15 %-a. A trianoni döntés előtti utolsó magyar népszámláláskor, 1910-ben a magyarok aránya még 82%-os volt, ez 63 000 lakosból 51 000 magyar embert jelent. Számokban csak kicsit, arányaiban viszont nagyon lemaradtunk. Kolozsvár (ha csak a lakosait nézzük), ma már egy román város. Cluj-Napoca.
Persze nekünk, magyaroknak Kolozsvár ennél mindig több lesz. Történelmi és kulturális központ, Mátyás király és Bocskai István fejedelem szülővárosa, Erdély (vagy legalábbis a Partium) korábbi központja. Egy város több száz év magyar történelemmel. Itt született Bodor Ádám (író), Bolyai János (matematikus), Polc Alaine (írónő), Reményik Sándor (költő), Tamás Gáspár Miklós (filozófus), Tőkés László (püspök), Ugron Zsolna (írónő), de hosszabb-rövidebb ideig itt élt és alkotott Apáczai Csere János (filozófus és pedagógus), Brassai Sámuel (nyelvész), Dsida Jenő (költő), Heltai Gáspár (író), Jászai Mari (színésznő), Kányádi Sándor (költő), Kós Károly (építész), Kuncz Aladár (író), Márton Áron (katolikus püspök), Misztótfalusi Kis Miklós (nyomdász), Szenczi Molnár Albert (református pap, nyelvtudós, filozófus, zsoltárköltő, egyházi író, műfordító), Szilágyi Domokos (költő) – hogy csak a legismertebbeket említsem. A felsorolásom természetesen szubjektív, és biztos tartalmaz olyanokat, akiket egyesek szerint kihagyni főbenjáró bűn – ezért itt egy lista a további híres szülöttekről és lakókról: https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%ADres_kolozsv%C3%A1riak_list%C3%A1ja).
De nézzük az általunk meglátogatott helyeket! A főtéren a Mátyás-szobor egész egyszerűen monumentális, Fadrusz János alkotása a mögötte elhelyezkedő Szent Mihály templommal együtt uralja az egész teret. Erőt sugárzó, fenséges és gyönyörű. A mögötte levő kis utcában pedig megtalálható Mátyás király helyreállított szülőháza. Borzongató érzés, amikor ott állsz az utolsó, igazán jelentős magyar király születési helye mellett – árad a falakból a történelem – ami ráadásul az elmúlt ötszáz évben megszokottakkal ellentétben dicső is. Az örömbe persze némi üröm is vegyül, hiszen az angol felirat szerint a ház a román Corvin Mátyás születési helye, aki minden magyar király közül a legnagyobb volt. Magyar felirat természetesen nincs. Mátyás pedig nem volt román. Ha a kor viszonyai közé mindenképp vissza szeretnénk vezetni a huszadik századi nemzetfogalmakat, akkor maximum az apai nagyapja lehetett volna román – hiszen Havasalföldről érkezett, a történészek mai véleménye szerint lehetett oláh, de valószínűbb a kun származás. Hunyadi János már magyarként nevelkedett, Mátyás anyja pedig a híres Szilágyi család leszármazottja volt, ami régi magyar nemesi család. Mátyás – ha csörgedezett is ereiben valamennyi oláh vér, magyar volt. A tábla pedig szimpla történelemhamisítás.
A Házsongárdi temetőben a fejedelmi sírok mellett fejet hajtottunk az utolsó erdélyi polihisztor, Brassai Sámuel, valamint Dsida Jenő és Reményik Sándor költők sírjánál is. Utóbbi kettőnél egy-egy vers elmondásával is próbáltam a gyerekeknek átérezhetőbbé tenni a „hely szellemét”. A Reményik Sándor vers az Eredj, ha tudsz volt (ez valljuk be nem kevés áthallást tartalmaz a mai gondjainkra: https://www.youtube.com/watch?v=45qVoSRZrz4), míg Dsida Jenőtől kedvenc versemből, a Psalmus Hungaricusból mondtam el egy részletet (Az alábbi videóban 5:05-től 6:42-ig https://youtu.be/rrSUZ-00tDY?t=305).
Fentebb már említettem, hogy etnikailag ugyan kisebbségbe került a magyarság, de az épületek, a szobrok, a belváros, a temető mind-mind egy dologról árulkodik: több száz éves magyar jelenlétről. És ameddig ezek itt vannak, addig nem lehet elfelejteni: ez a város magyar volt, évszázadokon át – és persze a mi szívünkben magyar is marad, amíg világ a világ. Persze tudom, hogy román barátaink (a trianoni utódállamok többségi nemzeteihez hasonlóan) szorgosan dolgoznak a múlt megváltoztatásán is, és szeretnék a legtöbb helyen eltüntetni, vagy ha az nem lehet, akkor „elmagyartalanítani” a történelmi emlékeket – vagy épp a temetőket. A Házsongárdi temetőben is folyamatosan próbálkoznak (haladnak?) a magyar (és szász) polgárság sírjainak megszerzésével: a meg nem váltott sírhelyekbe már románokat temetnek. Még száz év, és a leghíresebb kolozsvári temetőben elvétve találunk majd magyar sírokat. Lehetséges? Ha uralod a múltat, az emlékműveket, a városokat, a temetőket – akkor uralod a jövőt. Ha nem lesznek magyar sírok, akkor meg lehet kérdőjelezni, hogy voltak -e itt valaha egyáltalán magyarok. Sajnos sokaknak még mindig ez a célja. (Egy link a témához: http://www.hazsongardalapitvany.ro/ )
Utazásunk hetén történtek a sajnálatos úz-völgyi események is, ahol a románok szimbolikusan megkezdték egy első világháborús magyar temető elfoglalását. Mert akié a múlt, azé a jövő. És bár az úz-völgyi temetőostrom ellen épp Kolozsváron tartottak közös tüntetést a helyi magyarok és románok, azért az elmondható, hogy a románok egy jelentős hányadát még mindig nagyon hamar mobilizálni lehet a „magyar kártya” előhúzásával. Sokan azt gondoltuk, hogy a két ország Európai Uniós belepése megoldja majd a nemzetiségi konfliktusokat – de sajnos ez a gyakorlatban nem így lett. Nagyváradi idegenvezetőnk megfogalmazása szerint a magyaroknak türelmesnek kell lennie, amíg a románok kinövik ezt a „gyermekbetegséget” – mármint hogy az itt élni és boldogulni akaró magyarokban látják a fő ellenséget. Segíteni kell őket, hogy rájöjjenek: ez nem így van. Főleg, hogy Erdély már a középkor végén, a koraújkor elején is arról volt híres, az ott élők szabadon követhették vallásaikat és tarthatták meg nemzetiségüket: gondoljunk csak az 1568-as tordai országgyűlésre, amelyen a világon elsőként foglalták törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadságot. Akkor, amikor Európa mai vezető államai még a vallások nevében háborúztak egymással.
Nagyon sokat és hosszan tudnék még írni a témáról, de nem szeretnék senkit sem untatni ezzel. A lényeg, hogy bármennyire is nyugalmas a felszín, a mélyben akkor is olyan erők izzanak fel néha, amelyekre mindenképp figyelni kell. Ezért nagyon fontos az anyaországi magyarság szerepe, méghozzá abban, hogy amikor kell, akkor határozottan kiálljon a trianoni határokon kívül rekedt magyarok mellett. Mert, Szabó Dezső szavaival élve: „Minden magyar felelős minden magyarért”. Legyen az határontúli, anyaországi vagy épp a jobb élet reményében Magyarországról a szélrózsa bármely irányába elköltöző. Sajnos ma megint ott tartunk, hogy az itthoni politika folyamatosan veri az éket közénk – így ahelyett, hogy egy irányba húznánk a szekeret, csak egy helyben toporgunk. Mert nem ismerjük egymást – mert szembefordíthatóak vagyunk. Ezért tartom nagyon hasznosnak az általunk is megpályázott Határtalanul programot: az Erdélyből ideérkező harminc, míg a tőlünk kiutazó negyven gyerek többsége már kevésbé lesz manipulálható a másik ellen – mert ők jártak a másiknál, és megismerték egymást.
Csak javasolni tudom mindenkinek, hogy tegye meg ő is ezt a lépést: ismerje meg, és fogadja el a másikat – és ne engedje, hogy a pártpolitika szétválasszon bennünket. Illúzió? Tudom. De hinnem kell benne, a végsőkig.
I. L.
#majdholnap #il365
Az erdélyi úttal kapcsolatos korábbi posztok: https://majdholnapblog.blog.hu/tags/erd%C3%A9ly
A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820
