(Az első rész elérhető itt: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/06/26/az_egyszarvu_1_resz )

A lány fejében cikáztak a gondolatok. Az előbbi megrázkódtatás után nyugalma már visszatért. Újra a régi volt. Igaz ugyan, hogy egy pillanatig megszédült rég nem látott anyja jelenlététől – de most már tudta, hogy amit akkor érzett, az nem lehetett valós. Figyelme lassan visszatért az előtte fekvő nemes lényre. Elgondolkozott. Egész életében arra várt, hogy tehessen valami igazán fontosat. Hogy kiléphessen a szürkeségből és az átlagembereket maga mögött hagyva lehessen valaki. Amióta kijött az intézetből, úgyis káosz volt az élete. A korábban biztos pontot nyújtó intézmény már nem várt többé rá, többé már nem térhetett vissza a régi társak közé. Család nem várta tehát otthon, munkája épp nem volt, az életben gyakorlatilag céltalanul tengődött. Nem volt veszítenivalója. Ha sikerül, akkor tehet végre egy igazán nagy dolgot az életében, végre igazán lehet értelme annak, hogy ő a Földre született. Ha nem? Akkor legalább megpróbálta.

                Mosolyogva felnézett Tündérhátra, és némán bólintott egyet.

• Jól döntöttél. Ahogy mi is jól döntöttünk, amikor téged választottunk ki a feladatra. Kérlek, ülj ide mellém!

Molly reszkető kézzel közelebb húzott egy széket, és leült az egyszarvú fejéhez. Miközben arra várt, hogy megtudja mi lesz a feladat, újra végignézte az állatot. Gyönyörű példány volt. Két méter magas és legalább három méter hosszú, hatalmas hím. Leginkább egy jól megtermett lóhoz tudta volna hasonlítani – azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Tündérhát homlokának közepén egy nagyjából harminc centiméteres, nagy szarv türemkedett. És persze a gyönyörű sörénye, amihez foghatóan szépet még életében nem látott. Két oldalt leomló, hosszú sörtékből állt, amelyek olyan egyenesen simultak az egyszarvú testéhez, mintha vonalzóval illesztették volna oda őket. Mégis, ahogy az állat lélegzett, a szálak külön életre keltek, és egymástól függetlenül, hullámszerűen libbentek végig Tündérhát izmos, fekete nyakán. Az egyszarvú kedvétől függően a szivárvány minden színében játszottak – képesen arra, hogy akár egy pillanat alatt is színt tudjanak váltani.

• Tedd a kezed a nyakamra! – zökkentette ki elmélkedéséből az állat hangja
• Jó. Most próbáld kiüríteni az elmédet. Próbálj meg nem gondolni semmire. Engedd el a gondjaid, a félelmeid, a bánatod. Söpörj ki onnan mindent, ami hátráltathat, ami az utadba állhat. Koncentrálj egyedül rám, és a feladatodra. De mielőtt elkezdenénk, ígérj meg valamit. Ígérd meg, hogy bármit kérjek tőled, bármit is parancsoljak majd neked, te azt végrehajtod!
• Megígérem – suttogta szinte némán, szinte alig hallhatóan a lány.
• Akkor kezdhetjük.

Molly egy rántást érzett a karján, majd teste hihetetlen sebességgel kezdett el száguldani. Hogy hova? Azt még ő sem tudta. Annyit érzett csak, hogy sebesség hatására már-már az eszméletvesztés határára sodródott, ahogy egy számára ismeretlen erő húzta, repítette magával. Érezte, hogy már nem bírja sokáig.

                Amire eddig a gondolatig eljutott, addigra már le is huppant a zöld fűbe. A zuhanás sebességéhez képest a landolás meglepően könnyen sikerült. Ahogy földet ért, pár másodperc múlva kinyitotta a szemét. A látványtól, ami maga körül fogadta, földbe gyökerezett a lába. Egy tisztáson volt, de ameddig a szem ellátott, hihetetlen dús erdőséget látott, helyenként megszakítva azt sziklaszerű részekkel, amelyekben dús, áttetsző vízű patakok zubogtak le kis vízesésekként. Az egész tájat valamilyen menybéli könnyedség lengte be – főleg, ahogy a pára megcsillant a vízesések alján levő, valószínűtlenül tiszta és mély tavacskák vízfelszínén.

• Ez hihetetlenül szép – mondta csak úgy, inkább csak magának, mint másnak.
• Ez a mi földünk. Innen származunk. – mondta neki Tündérhát. Eddig észre sem vette, hogy az egyszarvú is ott van vele – az pedig nem szólt, nem akarta tönkretenni a lány arcára láthatóan kiülő varázst.
• Egykoron együtt éltünk itt az emberekkel. Békességben, egymást megbecsülve léteztünk itt hosszú évszázadokon át. Aztán az emberek megváltoztak. Messzi földről csatlakoztak hozzájuk új emberek. Csendesek, mogorvák, gonoszak. És egy nap rávették a többi embert, hogy szerezzék meg tőlünk ezt a földet. Akkor kezdődött a háború. Hirtelen, éjszaka támadtak – amikor aludtunk. Nagyon sokan pusztultunk el. Majdnem mindenki. A harc hét napon át tartott, hét nap kellett, mire az utolsó embert is elkergettük a völgyből. De addigra. Addigra csak négyen maradtunk. Csillagszem, Aranynyak, Szélfútta és én Tündérhát.

Molly lélegzetvisszafojtva hallgatta a történetet – csak a könnyek folytak visszatarthatatlanul, el nem múlóan az arcán. Úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Tudta persze, hogy nem tehet az emberek bűneiről – de mégis, hihetetlenül szégyellte magát. Azért, mert ember.

• Ne sírj kicsi lány. Te nem tehetsz róla – sőt, csak egyedül te, csak te tehetsz ellene. Hallgasd tovább a történetem.
• Megegyeztünk, hogy elköltözünk innen, minél messzebb - és megpróbáljuk fellelni esetleg még életben lévő fajtársainkat. Három irányba indultunk. Aranynyak és Csillagszem – aki fajtánk utolsó nősténye - egy pár voltak, így együtt indultak el, kelet felé. Szélfútta északra indult, én pedig nyugatra. A szerelmesekről nem tudok semmit – őket nem is féltem, Csillagszem hihetetlen mestere a rejtőzködésnek. Szélfútta azonban. Szélfútta már nem él.

Ahogy ezeket a szavakat kimondta, az eddig végig fegyelmezett Tündérhát megborzongott – és egy nagy, kövér könnycsepp gördült végig az arcán. Fajtájának minden nemessége és minden tragédiája benne volt ebben a mozzanatban. Molly nem bírta tovább, újra sírni kezdett.

(Folytatás kedden. Ha tetszett, oszd meg! :-) )

A kép forrása: http://csillagfenyuzenet.hu/2017/12/boldog-uj-evet-az-unikornisok-erejevel/

A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820