„Ahogy a sólyom suhan a szélben hajnalok hajnalán,
Büszkén és szabadon, úgy, mint hajdanán!"
Büszkén és szabadon. Úgy, mint őseim, a puszta fiai tették, még mielőtt letelepítették volna őket itt Európa közepén. Vadásztak és háborúztak, öltek és megölettek, szerettek és gyűlöltek – úgy ahogy azt mindenki más tette akkoriban. Szerették a vért, szerették a harcot, és ne tagadjuk, szerettek ölni. Nem csupán kegyetlenkedésből, hanem jól felfogott saját érdekből, önmaguk és népük fennmaradása érdekében. Büszkén és szabadon.
Büszkén és szabadon, mint ahogy Árpádék tették, amikor a Vereckei-hágón a Kárpát-medencébe érkezve megálltak, körbenéztek és tudták, hogy népüknek ez a gyönyörű terület lesz a hazája, otthona – és talán sejtették azt is, hogy a végzete. Mintha tisztában lettek volna vele, hogy minden egyes rögöt magyar vér fog áztatni az elkövetkezendő évszázadok során, mintha tudták volna, hogy népük fennmaradása ezen a földön rengeteg áldozatot fog kívánni. Belovagoltak, beköltöztették népüket, nem bemenekülve, mint azt egyes történészek állítják, hanem felszegett fejjel, rokon népeket találva itt – büszkén és szabadon.
Büszkén és szabadon, mint a kalandozó magyarok, akik végigdúlták Európát, akik negyvenkilenc hadjáratból negyvennégy sikereset vezettek, és öt vereségük sem volt olyan szintű, mint amekkorának az utókor beállítja. Sikeresek voltak, mert teljesen más volt a harcmodoruk, mert sokkal jobb harcosok voltak és nem puhultak el, mint az Európát védő úgynevezett lovagok. De nem voltak vadállatian kegyetlenek, mint azt egyes nyugati források később állították – ők csak elvették azt, amit a gyengébbtől ellehetett azért, hogy az ő népük fennmaradhasson. A puszta törvénye ezt diktálta, és erről akkor ők még nem feledkeztek meg. Tették, amit a vérük diktált. És nem mellékesen a pozsonyi csatában tönkreverték Európa válogatott seregeit. Büszkén és szabadon.
Büszkén és szabadon, ahogy a sámánok, az ősi vallás követei tették. Vállalták az üldöztetést, vállalták a kínhalált és a kiirtást azért, hogy áldozhassanak őseik hitének, hogy leborulhassanak a Nap, a Víz, a Föld és az Ég hatalma előtt. Nem azért, mert bármi bajuk lett volna az új papokkal. Hanem azért, mert ösztönösen érezték – ha egy néptől elveszik a vallását, elveszik a múltját, az ősi kötödéseit, annak a népnek a jövőjét is el tudják venni. Ezért vállaltak annyi szenvedést és kínhalált a régi hit követői. Büszkén és szabadon.
Büszkén és szabadon, ahogy az elkövetkezendő évszázadokban azok a királyok, papok, nemesek és nemtelenek, parasztok vagy jobbágyok tették, akik hajlandók voltak a legkisebb önfeláldozásra is annak érdekében, hogy ezt az országot jobbá tegyék vagy megmentsék. Királyok, akik képesek voltak elviselni azt a lelki, fizikai, erkölcsi terhet, amit egy ekkora ország vezetése jelent – és meg tudták valósítani az ország megvédését, megváltását vagy újra felépítését. Parasztok, akik hajlandóak voltak arra, hogy egy szál kiegyenesített kaszával a kézben szembeszálljanak a feléjük robogó, halált és szenvedést, dögvészt és nyomorúságot magukkal hozó tatár hadakkal úgy, hogy belül jól tudták: semmi esélyük sincs. Katonák, akik képesek voltak arra, hogy a már nyilvánvalóan elveszett várból néhány száz társukkal együtt belelovagoljanak a török sereg közepébe, és életüket áldozzák egymásért, az otthon maradottakért, a hazáért. Papok, akik még akkor is hitet és reményt tudtak önteni az emberekbe, amikor azok már végképp feladták volna, amikor azoknak a legnagyobb szükségük volt rá. És anyák, akik miközben apáik, férjeik és gyermekeik folyamatosan áldozták fel életüket a haza oltárán, képesek voltak újra és újra szülni, szeretni, gyászolni és remélni – tehát élni, egy zokszó nélkül, mivel tudták azt, hogy népünk fennmaradása érdekében sokszor a legnagyobb áldozatokat is meg kell tudnunk hozni. Büszkén és szabadon.
Büszkén és szabadon. Mint a Bocskai szabadságharc, a Wesselényi összeesküvés, a Thököly-féle felkelés, a Rákóczi szabadságharc, 1848, a két világháború és 1956 hősei, akik mind-mind azért éltek, szenvedtek, nyomorodtak és haltak meg, hogy népük, a magyarság elnyerje végre hőn áhított szabadságát, illetve országuk, Magyarország független legyen, fennmaradjon, és egyesüljön újra abban a formában, ahogy a jóisten egy örömteli pillanatában megalkotta. Mint a negyvennyolcas huszárok, akik ha kellett, gyalogosan támadtak meg lovas századokat, puszta kézzel foglaltak el ágyúkat és hídfőket, mindhalálig harcolva egy szebb jövő érdekében. Mint az aradi tizenhármak, akik közül bár nem mindenki volt vér vagy anyanyelv szerinti magyar, de önfeláldozásukkal, a szabadságharchoz való holtig tartó hűségükkel örök időkre helyet szereztek maguknak a nemzet legnagyobbjainak panteonjában. Mint a Rongyos Gárda tagjai, akik bár sejtették, hogy az utókor hálátlan szívvel emlegetheti őket, de vállalták a kockázatot, és megmentették Nyugat-Magyarország egy részét (többek között Sopront) hazájuk számára. Mint a Székely Légió katonái, akik érezték, hogy a haza már elveszett, akik tudták, hogy mögöttük románok, előttük oroszok – ők pedig a két tűz közé kerültek, mégsem adták fel. Feláldozták magukat, de védték a rájuk bízott hegygerincet – az utolsó csepp vérig. Mint az 56-os srácok, akik halált megvető bátorsággal, kezükben egy puskával és zászlóval rohantak meg tankokat, hogy dicső tetteikkel örökre beírják magukat a magyar történelem arany lapjaira. Büszkén és szabadon, mint minden egyes ember, aki a diktatúra idején is itthon maradt, a hétköznapi hősök, akik a kommunizmus sötét évtizedei alatt is hajlandóak voltak megőrizni a hazaszeretet lángját, akik szájról-szájra, eldugott szobák és csendes termek mélyén adtak számot őseik dicsőségéről, hogy azt a hallgatóik az utókornak majd egyszer továbbadhassák. Hogy egyszer újra felnőhessen egy egyenes gerincű fiatal nemzedék, aki átveheti tőlük a stafétát. Büszkén és szabadon.
Büszkén és szabadon. Ahogy mindenki, aki a rendszerváltásnak hazudott hatalomátmentés elmúlt harminc évében felvette az elé ledobott kesztyűt, és hajlandó volt hazájáért, népéért bármit is tenni – sőt, ha kell harcolni is! Büszkén és szabadon, mint bárki, aki hajlandó volt kimondani elhallgatott igazságokat, ledönteni ostoba tabukat, és szembemenni azzal a tudatos agymosással, ami mára eluralta az egész magyar közéletet. Mert aki gondolkodik, ne adj Isten cselekszik, az még mindig őrülten veszélyes – főleg ha úgy teszi, mint azt tették ősei az elmúlt több mint ezer év során. Büszkén és szabadon.
Büszkén és szabadon. Így akarom én is leélni életem. Nem megalkudva, nem elbújva a tömegben, nem eltűrve azt, hogy gyáva, jellemtelen emberek döntsenek sorsom és életem felől. Nem tűrve csendesen azt, hogy népemet mindenféle idegen érdekeknek kedvezve véglegesen megosztják, és szép lassan felmorzsolják. Sohasem belenyugodva abba az igazságtalanságba, ami ért minket, sosem feledve azt, mekkorák voltunk, de értékelve azt, hogy még mindig létezünk. Mert ez egy kisebbfajta csoda. El akart már minket pusztítani besenyő, német, tatár, török, Habsburg, orosz, cseh, román, szlovák, szerb, francia és ki tudja még hányféle náció. De nem sikerült, nem sikerülhetett nekik! Mert mindig volt valaki, aki megállt előttük, zordan kivonta kardját, és csak annyit mondott: gyertek. És harcolt, amíg tudott. Karddal vagy tollal, erővel vagy szóval. Büszkén és szabadon.
Ez az én filozófiám.
I.L.
#majdholnap #il365
A kép forrása/Source of the image: http://termeszetvedelmikezeles.hu/adatlap-allatok?showAll=0&id=153
A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820