József Attila: Bús magyar éneke   Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán, Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.   Fáj neki a teste, lelke, szíve tája,…

    Ki úgy véled, nyomot hagysz a világnak, kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad nehezét únja s rímét ismeri: marad-e rajta valami magadból, vagy csak az utcán cipődre ragadt por amit emlékül továbbadsz neki?   Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát melyet oly égve és merengve futsz…