Egyedül sétált az üres utcán. Kezében kis kosár, benne friss gyümölcsök és néhány szelet hús. Hazafelé tartott. Jókedve volt, hiszen reggel az édesapja végre kimondta azt, amire hetek óta vágyott: Rendben lányom, elutazhatsz abba az iskolába. Nem gondolta volna, hogy valaha is bele fog…

    Csak ült és gondolkodott. Újra és újra nekifutott ugyan a mondandójának, de előtte a képernyőn még mindig egy üres lap előtt villogott a kurzor. Türelmetlenül, néha kicsit lassabban, néha úgy tetszett, hogy a korábbiakhoz képest szaporán. A nyitott ablakon keresztül friss fuvallatot szökött…

    Egy nagyon féltett kincset találtam most nektek, egy verset 16 évvel ezelőttről.  Mondanám, hogy nem  aktuális a témája – de mindannyian sejtjük/tudjuk, hogy ez nem  így van.   Ivanics László: Pesszimizmus   Ezernyi óhaj, ezernyi dobbanás, ezernyi sóhaj, ezernyi lobbanás. Hányszor…

  - Majd holnap elmondom neki. – gondolta. A dolgai egyre jobban alakultak. A munkahely, ahova felvették, jobb volt, mint amire számított. Egyre inkább átlátta a folyamatokat, egyre jobban beletanult a szakmájába. Ki gondolta volna? Hogy épp ő, a sokszor lenézett legkisebb fiú fog a legmagasabbra…

Törékeny, kicsi szalmaszál volt. .Olyan, aminek nem jósolnak hosszú életet. Most még van, most még kibújik a földből – most még hirdeti az élet csodáját. Ha jön egy nagyobb szél, az keresztben eltöri – mondták róla a pásztorok. Ő hallotta. Hallotta – de nem hitte. Nem. Tudta!.És jött a szél. És…