Egy nagyon féltett kincset találtam most nektek, egy verset 16 évvel ezelőttről. Mondanám, hogy nem aktuális a témája – de mindannyian sejtjük/tudjuk, hogy ez nem így van.
Ivanics László: Pesszimizmus
Ezernyi óhaj, ezernyi dobbanás,
ezernyi sóhaj, ezernyi lobbanás.
Hányszor próbálta, újra meg újra,
lelkem csak nem talált a helyes útra.
Hányszor bolyongtam sötét erdőn keresztül,
vágyva, hogy a szomszéd rét majd kizöldül!
De nem! Megint kopár kövekre bukkantam,
elmém szakadék, sötét mélyébe zuhantam.
S ha hallottam is néha madárcsicsergést,
boldogságom szétzúzta tompa dörrenés.
S ha leltem is millió virággal pompázó tisztást,
másnap harapódzó tűzvész vállalt rajta irtást!
Amerre csak jártam, a szép ott elpusztult,
gyáva lett a bátor, a szorgos ellustult,
kiszáradt sok folyó, nagy fák dőltek sorra,
s a szikrázó napsütést vad eső váltotta.
Filemile húzódott fészkébe reszketőn,
esetlen őzsuta remegett dombtetőn,
vérszomjas vadkan csak aprókat vinnyogott,
barlangjában a medve suttogva brummogott.
Éreztem: ennek én vagyok az oka!
Én és a fajom, mely korlátolt, s ostoba.
Ki nincs tekintettel magán kívül másra,
az egész Földet ítélve ezzel pusztulásra.
(2003. Augusztus 1.)
I. L.
A kép forrása/Source of the image: https://www.samanthapages.com/all-things-horror/blog-post-1
A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820