Törékeny, kicsi szalmaszál volt. 
.
Olyan, aminek nem jósolnak hosszú életet. Most még van, most még kibújik a földből – most még hirdeti az élet csodáját. Ha jön egy nagyobb szél, az keresztben eltöri – mondták róla a pásztorok. Ő hallotta. Hallotta – de nem hitte. Nem. Tudta!
.
És jött a szél. És fújta és fújta, változó intenzitással. És verte az eső és dörgött mellette a fergeteg. Hullámzott az egész mező, hatalmas fák hasadtak ketté, ember és állat üvöltött a tébolytól. A csapás újabb és újabb hullámokban, fokról-fokra erősödött. Úgy látszott, a sötétség végleg legyőzi a fényt. Hogy mindennek vége. Aztán elcsitult. A pusztítás szörnyű volt és kegyetlen – körben a mezőn, mindenhol.
.
Viharok jöttek, viharok mentek, jobb és rosszabb idők váltogatták egymást – de a pici kis szalmaszál maradt. Volt, amikor szinte a földig hajolt, volt, amikor azt hitték, hogy vége. Amikor ő is azt hitte, hogy vége. De kibírta. Valamilyen láthatatlan erő, valami szavakkal meg nem nevezhető érzés tartotta benne a lelket. Ellenállt, és leküzdötte a csapásokat, újra és újra. 
.
Nem volt már kecses. Nem volt már benne semmi, ami fajtáját, a búza nemzetségét oly naggyá tette. Nem voltak rajta aranyszínű, kövér kalászok, nem várták termését büszke mosollyal szomjas aratók. Nem virradt rajta már soha többé élet – azon kívül, hogy létezett. Aki ránézett, azt hihette, hogy már nem is él. De élt. Kitartott, nem adta fel, küzdött, amíg tudott, ameddig ereje engedte. Küzdött és nem adta fel.
.
Maga volt az élet. 
.
I. L.