Csak ült és gondolkodott. Újra és újra nekifutott ugyan a mondandójának, de előtte a képernyőn még mindig egy üres lap előtt villogott a kurzor. Türelmetlenül, néha kicsit lassabban, néha úgy tetszett, hogy a korábbiakhoz képest szaporán. A nyitott ablakon keresztül friss fuvallatot szökött be a szobába, kellemes, hűvös levegő, amit Isten tudja honnan cipelt ide az egyre inkább erősödő nyugati szél. Igazán jól esett neki, ahogy a vállának ütközött, majd onnan lecsapódva elhalt a kanapén. Várta már, napok óta várta már az enyhülést. Ahogy ott ült, egy régi este jutott eszébe. Egy este, amikor ugyanígy ült ott, ugyanígy nem tudott mit kezdeni a gondolataival – és ugyanígy fújt a szél. Az az este, amikor elment.

Azóta várja, hogy visszatérjen.  Várja, hogy belépjen az ajtón, csomagját hanyagul a fal mellé dobva, ahogy mindig szokta, és amiért ő ezerszer szólt már neki: ne csinálja. Belépne, és semmivel össze nem téveszthető, rekedtmély hangján csak annyit mondana: Megjöttem. És ő csak ülne ott, mint amikor valaki egy hosszú rémálomból ébred fel, csak ülne ott és nem hinne a szemének. Majd a megdöbbenésből hirtelen magához térve felállna, és miközben lassú léptekkel megindul felé, csak azon gondolkodna, mit tegyen. Megüssem? Vagy megöleljem? Vagy vágjak a fejéhez mindent, amit az elmúlt években gondoltam róla, öntsek rá minden kétségbeesést, minden haragot, minden mérget, amit felhalmoztam magamban, amíg azt az átkozott ajtót néztem? Üvöltsek, ordítsak, zokogjak mint egy megvadult fúria, aki az elmúlt öt év minden szerencsétlenségét rázúdíthatja végre arra, aki azt okozta? Gyűlölte és szerette. Ütni akart, de nem tudott mozdulni, üvölteni akart, de nem jött ki egy átkozott hang sem a torkán. Ő odalépett és átölte. Olyan hosszan és olyan némán, mint ahogy soha korábban nem tette még. Egy könnycsepp gördült le az arcán. Hát hazaért.

I. L.

A kép forrása/Source of the image: https://www.scarymommy.com/depression-detach-from-friends/

A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820