- Majd holnap elmondom neki. – gondolta.

A dolgai egyre jobban alakultak. A munkahely, ahova felvették, jobb volt, mint amire számított. Egyre inkább átlátta a folyamatokat, egyre jobban beletanult a szakmájába. Ki gondolta volna? Hogy épp ő, a sokszor lenézett legkisebb fiú fog a legmagasabbra jutni! Már most olyan fizetése volt, amilyen a többieknek sosem lesz – bár a pénz nem érdekelte. A lényeg az volt, hogy az anyja végre leszállt róla. Mostantól nem kell naponta meghallgatnia a szentbeszédeket arról, hogy eltékozolja az életét. Mostantól… Mostantól minden más lesz.

Persze ebben szerepe volt a lánynak is. A lánynak, akit még csak három hónapja ismert. Átlagos délután volt, amikor először találkoztak. Igazából épp nem tudott mit kezdeni magával, céltalanul csellengett a városban. Ekkor pillantotta meg először. A templom előtt állt, láthatóan várt valakire. Nem volt igazán szép, valami mégis megfogta benne. Talán a szeme? A mosolya? A haja? Nem tudta volna megmondani – mégis rabul ejtette. Hosszú percek óta nézte megbabonázva. Gyönyörű volt. Ott állt az óra mellett, kissé idegesen, újra meg újra a saját órájára pillantgatva. Várt. Vajon kire várhat? – kérdezte magától. Meg kellene szólítanom… Meg kellene szólítanom.. Meg kellene szólítanom.

Végül összeszedte minden bátorságát, és odalépett a lányhoz.

• Én. Őőő. Én csak. – Nem találta a szavakat. Ránézett a lányra, csak egy röpke pillanatra nézett bele a szemeibe – mégis azonnal elveszett. Ő viszonozta a nézését, majd alig láthatóan elpirult.
• Hogy hívnak? – csendült meg a lány hangja.
• Gábor.
• Gábor. Szép név, az apukámat is így hívták. Én Emma vagyok. Megadom a számom. De csak akkor hívj fel, ha úgy gondolod, hogy készen állsz. Nem szeretnék csalódni.

Ezzel átnyújtott neki egy cetlit, amire időközben felírta a nevét és a számát. Gábor zavartan megköszönte, és eltette. Mire a meglepetéstől magához tért, a lány már sehol nem volt.

Hosszú idő kellett, amire felhívta. Napokon, heteken át őrlődött. Mit mondhatna neki? Nem szeretne csalódni… Először is elhatározta, hogy munkát talál magának. Szerencsére az egyik gyermekkori barátja cégénél épp embert kerestek. Nem volt benne biztos, hogy megkaphatja az állást – de aztán mégis jelentkezett. Mi baja lehet? Legnagyobb meglepetésére behívták interjúra. Ekkor már izgult. Nem akart csalódást okozni.

Három hét múlva felhívta a lányt. Nem mert tovább várni: félt, hogy a lány elfelejti. Vagy ami még rosszabb lenne, mire összeszedi a bátorságát, addig talál valaki mást. Ezt pedig nem akarta.

• Szia! Én…
• Szia Gábor! Hát felhívtál. Emlékszel arra, amit mondtam?
• Nem szeretnél csalódni.
• Nem szeretnék csalódni. Tudod ezt vállalni?
• Akkor találkozhatunk.

Az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon voltak – szinte émelyítő módon. A harmadik randin jutottak el az első csókig.  Gábor hamarabb is megtehette volna, hamarabb is megcsókolhatta volna Emmát – de a tökéletes pillanatra várt. Nem akart csalódást okozni. Végül a templom előtt történt meg, ahol először találkoztak. Így volt tökéletes.

Gábor beleszeretett a lányba. Menthetetlenül. A szót viszont nem tudta kimondani. Egy szimpla hangsor, nyolc betű. Szeretlek. Valamiért nem tudta kimondani. Talán a tökéletes pillanatra várt? Talán félt tőle? Nem akart csalódást okozni. Hetek óta próbálta kibökni, hetek óta próbálta elmondani neki. De nem ment. Édesanyján kívül nem mondta még senkinek ezt a szót, neki is csak nagyon régen, gyerekkorában. Már nem is emlékezett rá, hogy milyen érzés kimondani. Félt ettől a szótól. Ennek a szónak ereje volt. Ez a szó jelentett valamit. Mágikus volt.

De holnap!  Holnap végre el fogja mondani! Mindent megtervezett, mindent megszervezett, minden tökéletes lesz. Végre el fogja Neki mondani! Elmosolyodott. Tökéletes lesz. Holnap. Szeretlek.

Észre sem vette, ahogy a kamion az autójába csapódott. A mentősök szerint azonnal meghalt, valószínűleg fel sem fogta mi történik. Még mindig mosolygott. Nem akart csalódást okozni.

I.L.

(A kép forrása: http://foto.tl/view-photo-5769259-large.html )