Álmok, amik éltetnek, amikbe érdemes kapaszkodni, melyekért érdemes élni. Kicsi korunktól kezdve velünk vannak, kicsi korunktól kezdve próbáljuk valóra váltani őket. Álmok. Kergetjük őket, először még naivan és lelkesen, az gondolva, hogy mienk a világ – aztán már kicsit félve, de még mosolyogva – végül néha már fogunkat összeszorítva, görcsösen. Kapaszkodunk beléjük – mert ha feladjuk őket, a lényünk egy darabja múlik el. Örökre. Persze tudjuk, nagyon régóta tudjuk, hogy nem teljesülhetnek. Legalábbis mindegyik nem. Engedünk belőlük, alkudozunk, kompromisszumokat kötünk – és végül mégis feladjuk őket. Egytől-egyig. Felnövünk, a gyermek és fiatalkorunk mesevilága elmúlik, és átadja a helyét valaminek, amit úgy hívnak: ÉLET. Ahol nem lehetnek álmok, maximum vágyak, kívánságok, célok. Legalábbis egy ideig így gondoljuk.
Aztán jön egy dallam, egy mozdulat, egy íz, egy illat vagy épp egy film – a lelkünk megborzong, és valami ismerős, meleg és bizsergető érzés járja át a testünket. Mert az álmaink még mindig ott vannak velünk, ott benn, mélyen. A lelkünk részei, a lényünk részei. Mi vagyunk. Mi, az álmaink. És bár tudjuk, hogy jó eséllyel tényleg nem teljesülnek majd, de jó néha őket elővenni, egy kicsit dédelgetni, egy kicsit beléjük borzongani és libabőrösnek lenni – egy kicsit újra naivnak, fiatalnak, hitel telinek lenni. Majd, miután visszatettük őket lelkünk legeldugottabb, legmélyebb polcaira, akkor eljön az idő a jövőbe nézni, eljön az idő új álmokat álmodni. Mert vágyak, célok, álmok nélkül az ember mit sem ér. „Ha feladod az álmaid meghalsz, élve halsz meg”. De mi nem. Mi élünk, újra élünk és újra álmodunk.
És persze ott vannak ők is. Akik most kezdik, a teljes szívvel, őszintén álmodók. A gyerekeink. Jó őket az álmukról beszélve hallgatni, jó őket nézni, jó velük álmodni. Újra álmodni, örökké álmodni. Jó élni.
I.L.
Erdélyi József: Reggel (https://www.youtube.com/watch?v=-AaHDXX78dY)
Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap;
mentem sötét fenyők alatt.
Kezemet fogta jó apám;
sárgarigó fütyölt a fán.
Sárga rigó, huncut rigó,
azt fütyölte, hogy élni jó;
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.
Jó lenni nagynak, kicsinek,
mindennek és mindenkinek,
sárgarigónak legkivált,
nagy kertben élni nyáron át,
fenyőre szállni rangosan,
fütyölni szépen, hangosan,
hirdetni vígan szerteszét,
hogy élni jó, hogy élni szép,
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.
Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kék lesz az ég, ragyog a nap;
megyek magas fenyők alatt;
kezemet fogja holt apám,
s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó,
hogy élni szép, hogy élni jó,
de halni szebb, de halni jobb,
s én mosolygok és meghalok.
#majdholnap #il365
.
A kép forrása/Source of the image: https://unsplash.com/@jplenio?utm_source=medium&utm_medium=referral
A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820
