Az úgy történt, hogy egyszer csak a Hold leesett.
Édesapámmal épp lefekvéshez készülődtünk, amikor nagy robajt, majd kétségbeesett tehénbőgést hallottunk az istálló felől. Először azt gondoltuk, hogy az öreg diófa dőlt rá a százéves, fenyődeszkákból készült épületre, azonban hamar kiderült, hogy tévedtünk. Lélekszakadva szaladtunk hátrafelé – és amit akkor láttunk, attól földbegyökerezett a lábunk. A diófa a helyén volt – sőt mi több: szebb volt mint valaha! Hogyisne lett volna, fényesebb volt, mint azt bármikor is láthattuk eddig ilyen hűvös szeptemberi éjszakán. Persze hogy az volt, hiszen félig a földön, félig az istállónak és a diófának dőlve ott feküdt a Hold apám udvarán.
- Édesapám, csípjen meg, mert nem hiszem el, amit látok.
- Csípd meg magad! És dörzsöld is meg a szemed fiam, mert ilyen csodát ritkán láthatsz!
- De apám! Ez hogyan történt? Hogyan lehet?
- Azt nem tudom. De ahogy látom, szerencsésen esett! Jó puha itt a fű, olyan Holdnak való! És ha kicsit hátrébb zuhan, elviszi a disznóólat! Azért aztán kaptunk volna a pofánkba anyádtól!
- Mi, édesapám? Hát mi vertük le?
- Az asszonyt nem kell érteni, gyerek. Szeretni kell!
- És mégis, mi legyen vele?
- Itt az biztos, hogy nem maradhat! Reggel ki kell hajtani a teheneket, az utánfutóra is szükségem lesz. És különben is, útban van!
- Tiszta sor, apám. De hogyan vegyük onnan le? Vagyis hogy tegyük vissza?
- Régen, a dédapám azt mesélte, hogy egyszer velük is megesett. Leesett a kertjükbe a Hold, és jó egy hétig ott is hevert. Nagy nehezen tudták csak visszaszegelni, napokba telt, mire a kovács öntött akkora szeget. Régi idők, akkor még nem volt minden a készen a boltban! Ti maiak már nem is tudjátok ezt!
- Édesapám, a lényeget!
- Bocsánat, igen. Szóval a dédapám mesélte mindig ezt a történetet, de mi gyerekek sosem hittük el, nevettük is sokat a szegény öreget. Már hogyan esne le az égről a Hold? És miért pont a mi kertünkbe? Bár igaz, hogy már akkor is a mienk volt a legszebb kert az egész faluban! A Hold már csak tudja! Nem eshet akárhova!
- Az már igaz.
- Szóval a tata mindig úgy mesélte, hogy a Plajbászéknál volt egy szerkezet, azzal emelték vissza a helyére, és szegezték újra fel!
- A Plajbász Mikinél?
- Igen, vagyis nem. A nagyapjánál, a Csabinál. Állítólag azóta is megvan neki, mert az öreg a lelkére kötötte, hogy nem adhatja vagy dobhatja el.
- Akkor gyerünk édesapám, kérdezzük meg Mikit, hogy ez igaz –e!
Elindultunk hát Plajbász Mikihez, leellenőrizni, hogy megvan e még a szerkezet. Azonban nem volt könnyű dolgunk! A Hold nélkül ugyanis teljesen elsötétedett a környezet. Sem az égen, sem a földön nem látszott más fény, csak amit a Hold az udvarunkon fekvő, a föld felé világító alakja kiadott. Telihold volt ugyan, de a tény, hogy egy istálló és egy diófa közé beakadva, félig a földön heverve feküdt, eléggé csökkentett az erejéből. Még jó, hogy nem félhold volt! Akkor a csücske biztos megbontotta volna a tetőnket, azt meg javíthattuk volna napestig! Micsoda szerencse, hogy nem így lett! A nagy dombon innen még volt valamennyi fény, de a dombon túl – csak a teljes sötétség. A csillagok – mintha csak Hold-anyjuk nélküli árvaságukat gyászolnák, szinte teljesen eltűntek az égről, és valamilyen rejtélyes okból a lámpák sem világítottak, ameddig csak a szem ellátott. Csak a mi elemlámpánk fénye világította be előttünk a területet. De egyébként sötét volt, és mérhetetlen csönd. Olyan csönd, amit csak különleges alkalmakkor tapasztalhat meg az ember: a megdöbbenés és a félelem csöndje. A világ meglapult, és kivárt.
Nagyjából fél óra gyaloglás után érkeztünk meg Mikiék portájához!
- Adjon Isten Béla bátyám! Szevasz Tibike! A gépért jöttetek?
- Hát itt van? Tényleg itt van?
- Persze! Nagyapám hagyta rám: a lelkemre kötötte, hogy őrizzem meg! Azt mondta: egy nap majd hasznát veszem. Azt hiszem, erre a napra gondolt.
Ahogy ezt kimondta, már hátra is értünk a fészer mögé, ahol egy szürke ponyvával letakarva ott volt a szerkezet. Olyan volt, mint egy teljesen átlagos, több rúdból és csigából álló emelő – de mégis, volt benne valami furcsa. Igen, teljesen olyan volt, mintha új lenne. Pedig legalább ötven éve ott feküdt már a földön, egy régi, szakadt ponyvával letakarva – de sehol egy rozsdafolt, sehol egy hiba rajta. Szinte tökéletes.
- Amikor láttam, hogy a Hold leesett, rögtön hátra szaladtam ide. A ponyva felemelkedett rajta, a szerkezet kékes fényben kezdett izzani és zúgni – majd néhány perc múlva elcsendesedett. Akkor visszatettem rá a ponyvát – nehogy baja essen.
- Jól tetted Miki! Itt van a szekered?
- Persze Béla bátyám, már befogtam elé a lovakat! Gondoltam, hogy szükség lehet majd rá. Próbáltam a teherautót, a traktort is – de egyik sem indult be. Érdekes.
- Felettébb érdekes. Na gyerünk fiúk, igyekezzünk.
Egyetlen elemlámpánk kis gyenge fényénél szép lassan megfogtuk, és ráhelyeztük a Hold-emelőt a szekérre. Meglepően könnyű volt, hárman gond és erőlködés nélkül tettük fel. Szekérrel már gyorsabb volt az út, nagyjából húsz perc alatt a tanyánkon is voltunk. A Hold még mindig ott feküdt, ahol hagytuk – bár a fénye mintha kicsit erősebb, kicsit élesebb lett volna.
- Kifényesítettem. Annyira koszos volt és fénytelen! Mekkora szégyen lett volna, ha az udvarunkban a szomszédasszony így látja meg! Most már szép!
Édesanyám volt az, aki bár híresen jó alvó hírében, erre azonban még ő is felébredt. S ha már felkelt, megpucolta a Holdat! Mégsem hagyhatta, hogy ilyen kopott legyen!
- Jól tetted, drágám! Na gyerünk fiúk, álljunk neki!
Sok mindent nem kellett tennünk, a Hold-emelő ugyanis már ott állt a kertünkben pihenő égitest mellett – felállította magát, és várta, hogy használjuk. Az oldalán csak most vettünk észre egy kéken világító pici kis gombocskát, arra szolgálhatott, hogy bekapcsoljuk vele a gépet. És így is lett! Amint megnyomtuk, a gép zúgni kezdett, karja pedig egy hosszú teleszópként kinyúlva a Hold fölé emelkedett! Sőt, ha már ott volt, el is kezdte a műveletet. Égitestünk szép lassan mozogni kezdett, majd hangos recsegés közepette az istállótól, és a diófától lassan elemelkedett. Ugyanakkor alig tett meg néhány centimétert, a készülék hirtelen nagyot fújtatva megállt.
- Mi történhetett?
- Fiúk! Alighanem kifelejtettük a szeget! Most mi legyen? Se kovácsunk nincs, se egy hetünk, amíg valaki önt nekünk vasszeget.
- De van más - , mondtam apámnak és már szaladtam is az autómhoz. Rövid keresés után diadalittas kiáltással találtam meg a sárga, üres puskára hajazó eszközömet, és a hozzá való töltetet.
- Sziloplaszt-nyomó? Jó ötlet! De a színtelent hozd, ne a fehéret!
- Jó lesz ez is édesapám, bízza ide.
- Jól van gyerek. Szépen, egyenletesen nyomjál mindenhova, vigyázz ne folyjon meg!
- Bízza csak ide! Ezerszer csináltam már ilyen!
- Holddal?
- Hold vagy Föld? Egyre megy.
Ahogy a hátuljára nyomtam anyagot, a gép szinte azonnal működésbe lépett. A Hold lassan, fenségesen emelkedett vissza a helyére. Az emelő karja csak nyúlt és nyúlt, a Hold már régen túllógott a fejünk felett. Aztán egyszer csak nagy zökkenéssel megállt – és többé nem emelkedett. Visszakerült a helyére. Gyönyörű volt, és fényes. Fényesebb, mint mielőtt leesett.
Mi csak álltunk ott négyen: anyám, apám, Miki és én. Álltunk, és csak csodáltuk: a helyére került végre! És akkor, szinte varázsütésre megelevenedett a mező – az állatok hangja visszatért: és hálás szívvel énekeltek a Holdnak: az Istenasszonynak, ami előbb eltűnt, majd új életre kelt. A gépek elindultak, a lámpák működésbe léptek: az Élet, egy rövidke kis szünet után visszatért a normál kerékvágásba.
Mi csak álltunk ott, és csodáltuk négyen az eget. Apám bólintott, anyám elmosolyodott, Miki köhintett: én pedig büszkén figyeltem, ahogy a horizontot szép lassan újra elborították a csillagok, és ahogy mesterművem, a Hold ott ragyogott köztük fényesen.
- Azért csak jobb lett volna az átlátszó Szilo! – motyogta apám. – Nézd a szélét, milyen foltos lett!
Nevettünk egyet, majd mindenki szép lassan aludni ment.
Így történt, amikor egy hűvös szeptemberi este a Hold a kertünkbe esett.
I.L.
#majdholnap #il365
.
A kép forrása/Source of the image: https://picsart.com/i/image-fallen-moon-igimaginaryworld86-madewithpicsart-242577622008202
A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820
