A zene volt az utolsó.
Mindent elvettek már tőle. Mindent, amit lehetett. Ott ült szűk kis cellája padlóján, nézte az apró, alig 30x30-as ablakot a falon, hallgatta a hangokat, nézte a beszűrődő fényeket. Azt gondolta: milyen jó lehet odakinn! Milyen jó lehet!
És hallgatta a zenét. Nap mint nap, évek hosszú sora óta. Nem volt szabad, hogy megtudják, nem volt szabad, hogy észrevegyék – mert akkor elvették volna azt is. Először ment a család, aztán a munka, a barátok, a lakás, a kocsi – és végül ment a szabadság. A zene – megmaradt. A zene erőt adott, az ismerős dallamok felvidították, célt és értelmet adtak a napjainak. És a hangok, a számára ismeretlen emberek hangjai és gondolatai: segítettek túlélni.
Három napja azonban hibázott. Túlságosan belefeledkezett a dallamokba, túlságosan elmerült a zenében – és észrevették. Észrevették az örömöt az arcán, észrevették az önfeledt, boldog pillanatot. És lekapcsolták.
Néma csönd lett. Ő ott ült a némán, dermedten, fülében még az utolsó taktusok zúgtak. Aztán ott is csend lett.
Nem tudta mit tegyen. Mi lesz most vele? Hogyan fogja ezt kibírni, mihez fog most kezdeni?
Aztán jött az ötlet. Elmosolyodott, bólintott egyet és énekelni kezdett. Először bátortalanul, szinte csak suttogva. De ahogy elkezdte hallani a hangját, ahogy egyre inkább elöntötte őt egy jóleső, meleg érzés – úgy énekelt, egyre hangosabban. És miközben énekelt, meghallotta őket. A többieket, a szomszédos cellák hozzá hasonló kis alakjait, dermedt körvonalú, alig létező kis árnyait. Énekeltek. Hozzá hasonlóan énekeltek.
Elmosolyodott, és egy könnycsepp gördült végig arcán.
Boldog volt: ezt nem vehették el tőle. Többé nem.
A zene.
A fütyülés, a dúdolás, a dal, az ének.
A hangok, a ritmus, a dallam: az élet.
.A zene.
Megmarad, felemel és éltet.
Összehoz minket.
I. L.
