Elhunyt Orbán József, a 100 Folk Celsius énekese. Nemrég hallottam a hírt, és teljesen letaglózott. Nem mintha nagy country rajongó lennék, és azt sem állítom, hogy kívülről fújnám az együttes dalait. Tudom, hogy zenéikkel világszerte felléptek, és hogy nagyon komolyan jegyzett country zenekarnak számítanak. Nekem, és a magyarok jó részének mégis gyerekzenét játszó zenekarként maradtak meg. Gyerekkoromban apuék megvették a gyerekeknek szóló 100 Folk Celsius lemezeket – emlékszem, hogy először még bakeliten hallgattam őket, a Paff a bűvös sárkány című albumot, illetve a Három kívánságot. Majd később, már magnókazettán a nagy kedvenc Miki manót. Szó szerint agyonhallgattam a lemezeket.

Emlékszem, hogy a Paff a bűvös sárkányt mennyire szerettem. Akkoriban tanultam meg kezelni a lemezjátszót, és egy idő után pontosan tudtam, hogy a lemez melyik barázdájába kell finoman beleengedni a tűt. A oldal, 7-es szám, az „irgum-burgum” után. A lemez csak forgott, forgott – a két szám közötti szünetben kicsit sercegett, majd elindultak a jól ismert taktusok. „Paff, a bűvös sárkány, senkitől sem félt...”. Hihetetlen, hogy ma már esténként ezt éneklem a kisfiamnak elalvás előtt…

https://www.youtube.com/watch?v=gfMgrKNNdQY 

A másik, talán ennél is meghatározóbb dal az együttes egy kevésbé ismert száma volt. A Miki manó meséi című lemez utolsó dala volt az Álomvilág, a gyermekkorunk című nóta. Ez a szám az, ami miatt igazán megrázott Orbán Józsi halála. Tisztán előttem van: egyedül voltam a szobámban – akkoriban az a kis szoba volt az enyém (illetve miénk, hiszen emeletes ágyunk volt öcsivel), ami manapság már másik bejárattal kis tárolóhelység anyuéknál (hivatalosan edzőszoba, csak senki nem edz benne :-) ). De akkoriban az volt az én kis birodalmam. Emlékszem, ahogy hallgatom a magnómon a kazettát, elindul ez a szám – én csak állok ott és hallgatom letaglózva. Szerencsés gyerekkorom volt, előtte nem igazán találkoztam még se a halállal, se az elmúlással – de akkor, ott, ennek a számnak a hatására leesett nekem valami. Egy ősi nagy titok: egyszer minden véget ér. A gyermekkor, a fiatalság – és végül az élet. Emlékszem, ahogy először csak megborzongtam. Majd elkezdtem zokogni. Hosszan, vigasztalhatatlanul.

„Álomvilág, a gyermekkorunk,
Álomvilág, mit sajnos elhagyunk.
Álomvilág, nem tart soká,
De míg csak élsz, emlékszel reá.

Álomvilág, szép gyermekévek,
Játékok, színes csodák,
Néha még ma is visszatérnek,
Szép gyermekkor, emlékszem reád.

Álomvilág, a gyermekkorunk,
Végleg elmúlt, felnőttek vagyunk.
Mikor szól a dalunk, és énekelünk
Újra mindannyian gyermekek leszünk.

Álomvilág szép gyermekévek,
Álom, de mégis valóság,
Ti most mindannyian benne éltek,
S ha felnőtök, emlékeztek rá.”

 ( https://www.youtube.com/watch?v=C2GytPHRCXg )

Ezért volt nekem annyira fontos ez a szám – és ezért kezdtem még most is, felnőtt fejjel sírni, amikor Orbán Józsi halála után meghallgattam ezt a két számot. Azóta számtalanszor találkoztam az elmúlással, az elbúcsúzással, az elengedéssel, a halállal.  Ez a szám az, amelyiket hallgatva viszont tudom, hogy először kerített hatalmába egy borzongató érzés: az emberi élet végességének a tudata. Kristálytiszta, nagyon erős emlék.

 Orbán Józsi, amennyire tudom, álmában halt meg, éjjel. Korunk népbetegsége a rák végzett vele – a leépülésének és halálának a különböző weboldalakon olvasható körülményei viszont sajnos nagyon ismerősek. Átéltem, átéltük. Egy dologban biztos vagyok: Ő már valahol egy jobb helyen van.  Egy olyan helyen, ahol nincs szenvedés, nincs már fájdalom, ahol újra találkozhat szeretett szüleivel és testvéreivel – és ahol reményeim szerint újra átélheti a régen elvesztett álomvilágot. Legyen az álmod szép, Józsi! És köszönöm!

„Halk mormogás hallatszott a barlang belsejéből. Józsi nem volt biztos, hogy be szabad lépnie – de a kíváncsiság tovább vitte. A szeme lassan szokott hozzá a sötétséghez, lassan kezdtek csak körvonalazódni a bent lévő tárgyak sziluettjei.  De már látta. Már tudta, hol van.

- Hát visszajöttél?

- Paff, drága barátom.  Hát megismersz?

- Persze, hogy megismerlek. Itt hagytál, egy szó nélkül – én pedig azóta ülök itt és várok rád. De eljöttél.

- Nem felejtettelek el. Dalt is írtam rólunk – csak épp átneveztem magam benne. Én voltam Jani. Minden alkalommal, amikor énekeltem, rád gondoltam. És minden alkalommal, amikor egy kisgyerek hallgatta és énekelte, rád gondolt.

- Tudom Józsi. Ahányszor csak meghallgatják, mindig érzem, itt belül. Amikor elmentél, azt hittem, hogy belepusztulok. Csak néztem azt az átkozott madártollat – és nagyon fájt. Aztán rájöttem, hogy ezzel a számmal, te halhatatlanná tettél! Engem és a barátságunkat is. Ameddig hallgatják, addig élek. És ameddig én élek, addig a barátságunk is fennmarad.

- Akkor meg tudsz nekem bocsátani, drága barátom?

- Persze, hogy meg tudok! Gyere, énekeljünk.

„Paff, a bűvös sárkány, senkitől se félt, Álomország tengerpartján játékok közt élt…”

Miiközben énekeltek, Józsi újra fiatalnak, újra kisgyereknek érezte magát. Paff kijött a barlangból, a fiú felült a hátára – és újra elindultak mesebeli útjukon, mint régen, annyiszor. És ott volt a sok király, és sok herceg, és mind a kalóznép – és mosolyogva nézték a két jó barátot, ahogy kis hajójukon elrepültek a távolba. Boldogok voltak. És barátok. Most már örökké.”

I.L.

(A képek forrásai:

https://www.discogs.com/artist/1011395-Orb%C3%A1n-J%C3%B3zsef?noanv=1

https://hungarotonmusic.com/children-s-music/paff-a-buvos-p2236.html )