Forró nyári nap volt. Az úttest őrült módon lökte vissza a hőséget, perzselt minden négyzetcentimétere – ha ez ember rálépett volna mezítláb, biztos, hogy azon nyomban megégeti a talpát. Nekünk persze volt annyi eszünk, és nem léptünk. Az út felett izzott a levegő, szinte látni lehetett, ahogy a hőség az utolsó csepp hajnali nedvességet is kisajtolja a kopott, régi betonból. Fojtogatott a pára, nehézzé tette a mellkasomat – úgyhogy nem vágytam semmi másra, minthogy a szoba hűvösében megpróbáljak elbújni a forróság elől. A tó elérhetetlennek tűnt. Normál esetben tíz perc sétára volt a szabadstrand, de most elképzelhetetlen volt számomra, hogy lemenjek. Déli tizenkét óra volt.
Becsuktam hát a nyaraló régi, rozsdás kapuját, rátettem belülről a láncot és besétáltam a házba. Mama ott ült az asztalnál, várta, hogy a főzelék elkészüljön. A tévében valami olcsó sorozat ment, a mama kezében pedig ott füstölgött az elmaradhatatlan cigaretta. Persze amikor meglátta, hogy jövök, eloltotta.
- Na, nem mész le a többiek után a strandra?
- Nem, ma inkább itt maradok veled! A papa hol van?
- Kinn szerel valamit a sufniban. Talán a biciklit. Mit szeretnél csinálni?
- Beszélgessünk Mamika!
- Te gyerek, mi van veled? Nem mész le a strandra, inkább itt beszélgetnél öreganyáddal? Beteg vagy? Bánt valami?
- Nem, csak… Csak olyan jó itt veled. Most végre kettesben vagyunk mami. Most csak az enyém vagy.
- Na gyere te, ölelj meg.
- Mama! Kérdezhetek valamit?
- Kérdezz. Ha tudok, válaszolok.
- Mi lesz velünk, ha te már nem leszünk?
- Hát erről van szó? - mosolyodott el a mama. Már értem. Az az évvégi eset zavar. A kisfiú, akit elütött a busz.
- Igen – mondtam halkan. Zavart, hogy ilyen korán lelepleződtem – de örültem is neki, hogy már nem kellett titkolóznom.
- Az a kisfiú elment otthonról, elköszönt az anyukájától – aztán puff, nem volt többé. Átszaladt az úton, kilépett a busz mögül, és, és… Meghalt. Mit érezhetett? Mire gondolhatott? Egyáltalán mi az a halál, mama? Mi van olyankor? Csak úgy megszűnünk, és nem lesz többé semmi? De mi az a semmi? És hogyan érzékeljük? Egyáltalán, hogyan maradhat meg a világ, ha én már többé nem leszek? Mi értelme nélkülem? – hadartam el egy szuszra a gondolatokat, amik hetek óra nyomasztottak.
- Nem tudom, gyerekem.
- Nem tudod? Köszönöm mamika, sokat segítettél – dohogtam.
- Nem tudom. És senki sem tudja – mert nem találkoztam még olyannal, aki ezt átélte, és tudott volna róla mesélni. Viszont azt gondolom, hogy valami szépnek kell jönnie. A halál után valami szépnek kell történnie.
- Szépnek? Hogy lehetne szép, ha többé nem élünk?
- Hogyan? Például úgy, hogy olyanokkal találkozunk, akiket már nagyon régen nem láttunk. Akik elmentek, és akik a mai napig hiányoznak. Akiktől nem tudtunk elbúcsúzni, akiknek nem tudtunk valami fontosat elmondani. Úgy képzelem, hogy ők odaát várnak minket.
- És ha egyszer odakerülök, akkor nem leszek egyedül?
- Már hogy lennél egyedül, drága kisunokám. Mire te odakerülsz, én már rég ott foglak várni. És ott lesz a papi is, és ott lesznek édesanyádék is. Sőt, sokan mások is – olyanok is, akiket most még nem is ismersz, de egyszer, életed egy pontján nagyon fontosak lesznek Neked. Ők mind ott fognak várni. Találkoztok, összeölelkeztek - aztán együtt lesztek, az idők végezetéig. Hát nem szépen hangzik?
- De igazad van mami, ez szépen hangzik.
- Sőt, mire te odakerülsz, lehet, hogy már el is nem is emlékszel majd rám – az olyan sokára lesz.
- Elfelejteni téged? Soha! Te vagy az én nagymamám. Nagyon-nagyon szeretlek, és nem szeretném, hogy itt hagyj! – Amikor ezeket a szavakat kimondtam, már egymás után gördültek le a kövér könnycseppek az arcomon. Úgy éreztem, hogy megszakad a szívem.
- Ne sírj drágám. Az még nagyon sokára lesz. És ne feledd – ha el is megyek egyszer, föntről figyellek majd, és mindig itt leszek veled. Itt belül – mondta, és előbb a fejemre, majd a szívemre mutatott. – Itt leszek, Veled.
- Köszönöm mama – mosolyodtam el. – Mindig emlékezni fogok rád, mindig, mindenhol ott leszel velem. És egyszer, egyszer majd újra találkozunk. És igazad van mama. Az szép lesz. Nagyon szép lesz.
Aznap este sokáig ültem kinn a hintában és bámultam a csillagokat. A magam kis szintjén gondolkodtam életről és halálról, merengtem a jövő lehetőségeiről. Gondolatban elsirattam jó előre minden szerettemet. Fájt nagyon, de mégis szép volt: szívsajdítóan szép. S akkor, ott megfogadtam, hogy onnantól kezdve minden egyes nap megölelem majd azokat, akik fontosak nekem, és elmondom majd nekik, mennyire szeretem mindannyiukat. Minden egyes nap.
Azt hiszem aznap értettem meg, hogy milyen nagy – és hogy mennyire véges dolog az élet.
I.L.
#il365 #majdholnap
A kép forrása: http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2018/08/Ny%C3%A1r.jpg
A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820
