Egy csattanásra ébredt fel.

- Anya, apa! Hol vagytok?
- Itt vagyok kincsem.
- És anya?
- Anya nincs itt. Ő még küzd.

Egészen közelről és egészen halkan szóltak az édesapa szavai. A kislány körbenézett. Még mindig az autó ülésében ültek, csak a világ volt valahogy egészen más körülöttük. Az autó karosszériája eltűnt, csak a csupasz ülések maradtak meg - és ők, ahogy ültek bennük. Valószínűtlenül kék ég alatt, egy virágokkal teli, lankás mező közepén. Épp olyanon, mint ami a kislány kedvenc helye volt.

- Apa! Mi történt?
- Balesetünk volt, hercegnőm. Nagy balesetünk.
- És most hol vagyunk? Álmodunk?
- Nem szívem. Azt hiszem, hogy meghaltunk.
- Meghaltunk? Így? Csak egy pillanat alatt?

Tátott szájjal, csodálkozva ült a kicsi lány, göndör, szőke fürjeibe a szél alig láthatóan bele-belekapott.

- Igen, egy pillanat alatt.
- Nem is fájt. És anya?
- Anya túlélte - legalábbis azt hiszem, mivel nincsen itt velünk.
- Hiányzik anya...

Ezt már igencsak elhaló hangon mondta, majd halkan zokogni kezdett.

- Gyere ide, prücsök.

Az apa ahogy ezt kimondta, a kislány már ott is volt a mellkasán. Vigasztalhatatlan zokogásba kezdett.

- Anya, anyát akarom!!! Anya! Anya!!

A férfinak majd megszakadt a szíve, de nem tehetett mást, ölelte, szorította a gyerekét. Talán egy óra telhetett így el, mire a lány szépen lassan megnyugodott.

- És most mi lesz?
- Nem tudom kicsim. De legalább itt vagyunk, egymásnak. Anyáért pedig szorítunk. Legalább ő ússza meg!

Amint ezt kimondta, közeledő lépteket hallottak. Ahogy az apa hátrafordult, először nagy csodálkozás, majd hatalmas öröm jelent meg az arcán.

- Apa!
- Szervusz kisfiam!
- Nagypapa, nagypapa! - ujjongott a kislány. Egy szempillantás alatt a nagyapja nyakában volt, és már ölelte is a borostás, öreg fejet. - Hát te mit keresel itt?
- Szia tündérke! Én vagyok az, aki titeket bevezet az itteni létbe. Ez itt a mennyország.
- A mennyország? Akkor vannak itt angyalok?
- Persze hogy vannak! És még sokan mások is rajtuk kívül.
- Jajj de jó papi! Én is lehetek angyal?
- Nézz csak magadra! Már ott is vannak a szárnyaid.

És valóban, ahogy a kislány magára pillantott, láthatta a fehéren csillanó, selymes angyalszárnyakat. Furcsa melegség járta át a testét. Majd gondolt egyet, és mintha csak a kezeit emelné, pergetni kezdte a szárnyakat.

- Nézd apa! Mintha madár lennék! Amint kimondta, már fel is reppent a földről. Gyönyörű volt, ahogy a mező középén, a nap fényében táncolt.

- Igazi angyal. - suttogta az apja, és egy kövér könnycseppet törölt ki a szeméből. Nagypapa átölelte, és csendben nézték együtt a régi-új angyalkát.

- Papi, papi! - szállt le hirtelen a kislány az idősebb férfi mellé. - Ezekkel a szárnyakkal bárhová eljuthatok?
- Bárhová, ahova szeretnél.
- Anyához is?
- Igen, hozzá is.
- Jajj de jó! Menjünk gyorsan, még akarom mutatni neki az új szárnyakat, mesélni akarok neki a mennyországról, rólad...
- Ez nem ilyen egyszerű tündérem.
- Miért? - kérdezte a kislány, és érezte, ahogy újra könnyek gyűlnek a szemében.
- Gyere ülj ide az ölembe. Elmondom. Azok, akik ide felkerülnek, örökké itt maradnak. Legalábbis a végítéletig biztosan. Közülük a fiatalabbakból, ha szeretnék, angyal lehet. Ez azt jelenti, hogy visszajárhatnak a földre, és bizonyos feladatokat elvégezhetnek. Megóvhatnak személyeket, apró csodákat tehetnek, részt vehetnek a nagy egész, az élet munkájában. De nem beszélhetnek senkivel. Főleg nem azokkal, akik a szeretteik voltak.

- De én szeretném. Nagyon szeretném… Hiányzik az anyukám…

- Várj kincsem, még nem fejeztem be. Szóval igaz ugyan, hogy a valóságban nem találkozhatsz vele, de az álmaiban találkozhattok. Esténként meg-meglátogathatod őt – olyan lesz egy kicsit, mintha újra ott lennél vele. Neked is, és neki is – mivel lesz, amikor ébredéskor is emlékszik majd az álmára.

- Ez nagyon jó lenne papi. Szeretném!

- Rendben. De vigyázz: ne menj túl gyakran, ne maradj vele túl sokat: annál nehezebb lesz neki nélküled.

- De papa! Hogy mondhatsz ilyet? És mi lesz, ha elfelejt?

- Édesanyád soha nem fog elfelejteni! – szólt közbe az apja. – Soha, semmit és senkit nem szeretett úgy, mint téged.

A kislány elmosolyodott, majd hosszasan, az ötévesek miden bölcsességével az arcán elgondolkodott. Néhány perc múlva bólintott egyet, majd így szólt: Szeretnék lemenni hozzá, papa!

Innentől kezdve a kislány minden nap meglátogatta az anyukáját. Eleinte nagyon hosszú időt voltak együtt, hiszen az asszony még altatásban volt: mesterséges kómában tartották, hogy minél később tudja meg a hírt: a férje és a lánya nincsenek többé. A találkozásaik általában a kórteremben kezdődtek, majd a szép, lankás réten folytatódtak. A kislány ilyenkor virágot szedett, amit az anyukájával együtt apró kis csokrokba kötöttek. Ilyenkor érezte a virágillatot, érezte a nap sugarait a kezén, az édesanyja érintését az arcán. Olyan igazinak tűnt, olyan valóságos volt.

Aztán egy napon az anyukát felébresztették. Miután megtudta a szörnyű hírt, menekült az álmaihoz. Az álmokhoz, amikben szinte kézzel foghatóan ott volt a kis csöppség, a szeme fénye, akit annyira szeretett. Néha ott volt vele apa is, olyankor hármasban játszottak a réten. Épp úgy, mint régen.

Hosszú hetek, hónapok teltek el így. A kislány egyre jobban beletanult az angyalszakmába, egyre több és fontosabb feladatot kapott. A sok-sok tennivaló között azért mindig volt ideje az édesanyjára, mindig volt ideje arra, hogy este hozzá menjen.

Egy nap, talán két évvel a baleset után nagypapa magához hívta a kislányt.

- Gyere kincsem, mutatni szeretnék valamit!

- Mit nagypapa? Baj van? Elrontottam valamit?

- Nincs baj. Csak szeretném, ha ezt látnád.

Azzal elindultak, és a kislány számára egy szokatlan pillanatban, reggel látogatták meg az édesanyját. Az anyukája épp felébredt – egy olyan napon, amikor emlékezett az álomra. Keserves zokogásban tört ki.

- Jajj kincsem, jajj egyetlenem! Miért veszítettelek el? Annyira hiányzol, nem tudok élni nélküled! – az ágyán feküdt, arcát a párnába temette, testét vigasztalhatatlanul rázta a zokogás.

- Látod? - kérdezte a nagypapa. - Ez megy két éve, minden alkalommal, amikor emlékszik a veled töltött álomra. Így szenved. Emlékszel mit mondtam neked az elején? Ne maradj vele túl sokat, mert annál nehezebb lesz neki, nélküled.

- Látom papa. És értem. El kell engednem őt.

És a kislány aznap, utoljára elment az anyukájához. Ugyanott voltak a lankás réten, együtt szedték és kötözték a virágot, játszottak, énekeltek. Amikor viszont végeztek és indulni kellett, a kislány odaszaladt az anyukájához. Átölelte, közelhajolt és még egyszer, utoljára a fülébe súgta: szeretlek. Nagyon szeretlek.

És attól a naptól fogva a kislány nem látogatta meg többé álmában az édesanyját, nem ment vissza többé hozzá. Távolról ugyan figyelte, sokszor még nap közben is követte őt – de többé közvetlenül nem kereste meg. Látta, ahogy az asszony szép lassan talpra állt, látta, ahogy a negyedik év végén megismerkedett valakivel. Apa is boldog volt, mert ahogy ő mondta: Az életnek mennie kell tovább. És ment is tovább a maga útján, anya lassan felengedett, újra megnyitotta valakinek a szívét és újra szerelmes lett.

Ekkor történt, hogy egy napon nagypapa megint félrehívta a kislányt.

- Gyere kincsem! Be akarok mutatni neked valakit!

- Kit papi?

Közösen egy nagy terembe mentek, ahol a fal mentén, végestelen végig ágyak sorakoztak. Az ágytámlákon nevek és születési idők, bennük pedig kisebb-nagyobb kisbabák. Papa az egyik ágyhoz lépett, majd a benne ülőre mutatott: Ő a kistestvéred.

Egy aranyszőke hajú, ragyogóan kék szemű baba feküdt a kiságyban. Álmában mosolygott és éppen hogy csak pihegett – mindenesetre gyönyörű volt, ahogy ott feküdt. Nagyon hasonlított valakire, csak épp a kislány nem tudta megmondani, hogy kire. Hosszan nézte őt, majd elmosolyodott. De jó! Anyának kisbabája lesz!

- Beszélhetek vele, papi?

- Azt nem tudsz, mert beszélni még nem tudnak, és különben is, folyton alszanak. De állítólag azt meghallják, ha valamit mondanak nekik.

A kislány arca felragyogott, készen volt a terv! Az ágy felirata szerint összesen négy hónapja volt a testvére születéséig, úgyhogy innentől kezdve minden szabad idejét a kishúga mellett töltötte. Annyi mindent kellett mondania! És ő mondta is. Azóta se láttak ilyen csodát a Gyermekek Házában: egy gyönyörű kisbabához egy angyal szállt le minden reggel és minden este, és hosszasan, bizalmasan mesélt neki. Néha hangosan, néha halkabban – néha csak úgy belesuttogott a fülébe. Mesélt neki. Anyáról mesélt.

Elmesélte minden kis szokásukat és titkukat, minden közös élményüket. Mesélt neki, hogy anya milyen lesz majd anyukaként, hogyan fog bánni vele – és a kicsinek mikor - mit kell majd tennie. Felkészítette a kishúgát: felkészítette az életre.

És amikor eljött a nap, mosolyogva állt a kiságy mellett. Egyszer csak a benne fekvő baba alakja halványodni kezdett, kezecskéje szép lassan elengedte az őt szorító angyalkezet.

- Hát megszületett – gondolta a kislány. - Megszületett. Szép életet Neked!

És attól a kezdve már nem egy, hanem két embert követett. Velük volt, vigyázott rájuk: őrizte a törékeny boldogságukat, amely bár neki hosszú időre nem adatott meg, de így mégis, ő is a részese lehetett. Így ő is boldog lehetett.

Egy boldog angyal. Kell ennél több?

I. L.

Kedves Olvasó, aki idáig eljutottál! Túl sok a tragédia a földön, túl sok az angyal az égben. Kérlek vigyázz az utakon, vigyázz magadra és a másikra! Mert te is valakit hazavársz – és  téged is hazavárnak. Oszd meg, ha egyetértesz! Ha csak egy ember rádöbben, hogy nem éri meg sietni – már megérte. Köszönöm!

#majdholnap #il365

A kép forrása/Source of the image:

https://puzzle-mania.prom.ua/p250938234-pazl-castorland-sadovyj.html

A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820