Tökéletes volt, ahogy ott feküdt. A kar íve, a csukló hajlata, az egész összkép gyengédséget, mégis erőt sugárzó tökéletessége. Ahogy ránéztem, szinte megborzongtam.

Egy hajdanvolt, talán sosem létező régi világ jutott eszembe. Egy olyan világ, ahol mindenki önmaga lehetett, ahol nem kellett folyamatosan bizonyítanunk valamit valakinek. Ahol egy ilyen kar tulajdonosa lehetett gyengéd és nőies, félénk és esendő – ugyanakkor, ha úgy akarta, akkor férfias és bátor is. Ő dönthette el, milyen szeretne lenni: a választás teljességgel rá volt hagyva.

Néztem azt a kezet, néztem azt a kecsesen lefelé hanyatló, még bukásában is fenséges műremeket. Nyugodtan pihent a műanyagon, ahol gazdája egy tétova pillanatra ottfelejtette. Talán emiatt a nyugodtság, talán a belőle áradó magabiztosság miatt: de nem féltem. Tudtam, hogy jó kezekben vagyok, tudtam, hogy az életem nyugodtan, gondolkodás nélkül rábízhatom erre az emberre. Ebben a helyzetben csak ez számított.

Megbíztam benne, és ez nagyon jó érzés volt. Olyan érzés, amit életem hátralévő részében minden egyes napon át akartam élni. Minden nehéz reggelen, amikor az álmosságtól még szinte öntudatlanul kómás fejjel bámulok bele a világba. Minden fáradt délután, amikor a világ terhét már magamon cipelve, fáradtan hazafelé botorkálok. Ezt a bizalmat akartam érezni, amíg világ a világ.

Lágyan lelógó kéz a rideg műanyagon...

Ilyen sofőrt szeretnék látni minden volánbuszon. :-)

I.L.

#majdholnap #il365

A kép forrása/Source of the image: https://pixabay.com/hu/photos/%C3%BAtszakasz-s%C3%B6t%C3%A9t-k%C3%B6d%C3%B6s-%C3%BAt-1081736/

A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820