"... csendes a Don. Egy halk sírhalom

És fázik a jéghideg földben a csont.

De mind hazavágy, mint a madár

Várja őket az otthoni táj..."

"Apa, gyere haza!" - ez a gondolat, ez a kívánság valószínűleg sokszor megfordulhatott nagyanyám fejében, talán sokszor ki is mondhatta, amikor kelet felé nézve várta haza az édesapját. Talán... Persze az is lehet, hogy próbált inkább nem gondolni rá a nap minden percében, próbálta ház körüli munkákkal, játékkal elhessegetni édesapjáért aggódó gondolatait. 

Országszerte százezrek voltak hasonló helyzetben, besorozott fiak, apák, férjek, jegyesek, barátok százezrei várták a hazatérést, az újra viszontlátást. Egy gyertya, egy cigaretta vagy épp robbanó tüzérségi gránátok fényénél nézegettek egy már néhol meggyűrődött, kifakult képet a gyerekükről, kedvesükről, édesanyjukról... Bárkiről és bármiről, ami életben tarthatta őket. Mert hosszú volt az út a távoli Oroszországba - és hosszú, nagyon hosszú hazáig. Már aki hazatérhetett. 

"Apa, gyere haza."

A szovjet hadsereg pedig megindította mindent elsöprő, kegyetlen támadását. Ma nyolcvan éve, 1942. január 12-én. Dédapám a Don-kanyarnál szolgált ekkor - ott kellett valahogy túlélnie, onnan kellett valahogy hazajutnia a családjához. Neki - hál' Istennek - sikerült. Sokaknak, nagyon sokaknak viszont nem.

Mínusz 40 fok, fázó, rosszul felszerelt katonák, gyenge arcvonal, értelmetlen parancsok. Erős szovjet támadás, átszakadó frontvonal - és azon átözönlő oroszok. Villanások, robbanások, pusztulás - tűz, égett emberi hús szaga, korom. Szétroncsolódott, elüszkösödött, megfagyott holttestek mindenfelé. Pokoli hangzavar, az őrület tombolása - majd csend. Végtelen csend a végtelen hómezőkön. A halál csendje. 

És ezek között valahol ott a dédapám. És a te dédapád, a te ükapád. Magyarok millióinak gyerekei, apjai, férjei, barátai. 120-140 000 ember, aki sosem tért haza. Elnyelte őket a végtelen hómező vagy egy szovjet fogolytábor. 

"Apa, gyere haza.."

Egyedül, családjuktól, otthonuktól távol haltak meg. Voltak, akiket egy pillanat alatt tépett szét egy tüzérségi találat, vagy tett múlt idővé egy közeli fejlövés. Mások egy hóbucka széltől védő oldalában, szeretteik képét szorongatva csendesen aludták át magukat a múltba - talán álmodtak is még egyet, egy szépet, egy utolsót. És voltak, bántóan sokan voltak, akiket egy szovjet fogolytábor mocskos, férgektől hemzsegő fekhelyén ért el a vég - éhezve, fázva, betegségektől elgyötörten, hosszan szenvedve. Talán egy elnyűtt képet szorongatva...

"Apa, gyere haza..."

Jó lenne egy olyan világban élni, ahol nincsenek háborúk. Nincsenek őrült diktátorok, kisebbségi komplexusukba belehülyülő katonai vezetők, elnökök, politikusok. Ahol nem rángatják el a férfiakat-nőket a családjuktól, ahol nem kell vélt vagy valós sérelmek, mások döntései és bűnei miatt meghalniuk. Mert a háború, az háború. Ugyanaz volt kétezer éve és az most is: és általában olyanok szenvednek, harcolnak és halnak meg, akiknek semmi köze nincs a konfliktushoz, akiknek semmi érdeke nem fűződik a harchoz. Akik csak élni akarnak és hazajutni. Teljesen mindegy, hogy a Doberdótól vagy a Dontól, a Somme-folyótól vagy Verduntől, Berlintől vagy Sztálingrádtól, Koreából vagy Vietnámból, Donbaszból vagy Kijevből. Csak élni akarnak, és hazajutni. Valakihez, aki várja - és aki ha kell, örökké várni fogja őket. Mint ők, ezen a képen.

Dicsőség a hősöknek! Nyugodjanak békében!

I.L.

A kép forrása (és a hozzá tartozó történet): https://donkanyar.gportal.hu/gindex.php?pg=6981842