Ott ült a félhomályban. A szobába szűrten bevilágító nap fénye csak néhol világította meg az arcát. A foteljában ült és gondolkodott. Régi, bőrből készült fotel volt – az a fajta, amibe úgy igazán bele tud süppedni az ember, amiben úgy igazán el lehet lazulni egy hosszú, fárasztó nap után. Most nem ez a helyzet, most még reggel van. Nehezen ébredt, a szeme nagyon lassan szokta csak meg a szoba szürkeségét, jelen állapotában még ez a kevés fény is sok volt neki. Lassú, elnyújtott felkelés után még szinte vakon botorkált ki a konyhába, hogy az átkozott-áldott koffein lassan szétterülve a testében végre beindítsa gondolatait. Ma van. Úgysem fog eljönni.
Csak ült a fotelben, és várt. Ha jobban belegondolunk, nem volt valami szép látvány. Fejéről lassan, de rendíthetetlen ütemben hullottak le a hajszálak, egyik a másik után. Az elmúlt években amúgy is őszülni kezdett már – és igaz ugyan, hogy ezt egy ideig-óráig elfedhetik az olcsó hajfestékek, de az egy ideje már azokat sem használta. Minek hazudjon? Kinek hazudjon? Szeretett volna méltósággal megöregedni, szerette volna a bölcsek mindenre kiterjedő nyugalmával fogadni az idő múlását. De nem tudta. Miatta nem tudta.
Talán eljön.
Ahogy ott várakozott, szépen lassan végigsimította az arcát. Néha maga is meglepődött, mennyi ráncot talált ott – máskor pedig szinte kevesellte az élet által odarótt barázdákat. Minden ránc valamilyen drámai eseményt jelölt, minden ránc valamilyen számára fontos emberhez kapcsolódott. Édesapja és édesanyja elmúlása, a kisfia, majd a lányai érkezése – sok-sok öröm és bánat, aggódás és fájdalom: az élet minden rezdülése. Aztán a nagy csapás, a férje halála. Ez volt a legnehezebb, hiszen a fő társa és támasza volt, akire mindig számíthatott. Igaz, hogy nem volt egy klasszikus szerelmi házasság az övék, csak a férfi kitartó ostromának hatására adta be végül a derekát. Szerette őt, de a szíve már másé volt. Nem árulta el a titkát soha a férjének, nem akarta, hogy az érzelmek kusza játéka befolyásolja kettejük kapcsolatát: szép életük volt, egymást mindig-mindenben segítve álltak helyt az élet viharaiban, miközben nem mellékesen megajándékozták egymást három gyönyörű szép gyerekkel. Szerették egymást.
Aztán elment. Az első évek pokolian nehezek voltak, ha nincsenek a gyerekek, talán ki sem bírta volna. Szépen lassan aztán talpra állt, szépen lassan visszatért az életbe. Egy dologban azonban biztos volt: ezt a fájdalmat többé nem akarja átélni, más férfit többé nem akar az életébe beengedni. A férjét úgysem pótolhatná senki, a szíve pedig: a szíve még mindig az övé volt.
Így élte az életét, csendes magányban és száműzetésben. De ilyenkor nőnap tájékán mindig valamilyen különös érzés, reménynek és vágynak furcsa keveréke vett erőt rajta. Elmosolyodott magán: hihetetlen, hogy ennyi idő után is vár rá, hihetetlen, hogy ennyi idő után is az ajtót figyeli. Talán már nem is emlékszik rá, talán már régen elfelejtette. Az agya azt súgta (mit súgta, szinte üvöltötte!), hogy ne legyen buta, ne reménykedjen – valószínűleg sohasem fogja már látni őt. De mégis, ilyenkor az évfordulójuk környékén a szíve valahogy furcsán kalapált: hiszen megígérte, hogy egyszer visszajön.
Régi típusú faajtó volt. Ahogy nézte, mindig meglepődött az erezet sokszínűségén, a forma tökéletességén. Régóta szolgálta már a családot, kissé el is használódott: a férje egyszer ki is akarta cserélni, de ő nem engedte neki. Valamikor régen ezt csukta be maga után valaki: valaki, aki bármikor visszatérhet, aki millió ajtó közül is felismerné ezt az egyet: az övét.
Ült tehát ott, és nézte, figyelte az ajtót. Évek, évtizedek vagy talán évszázadok teltek el egyetlen nap alatt: és ő ott ül, még mindig várja őt: őt, aki sok évvel ezelőtt egyszer megígérte, hogy visszatér majd hozzá.
Ül és vár. Örökké csak vár.
I.L.
A kép forrása/Source of the image: https://www.saatchiart.com/art/Painting-Old-Chair/1114355/4496534/view
A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820
