- Ne haragudj papa, de most nem megy. Talán jövő héten. De a hónapban biztosan! Megyünk majd! Csak tudod, sok minden van... Ugye megérted?
- Persze, megértem...
Végtelen szomorúságot érzett, miközben letette a telefont. Persze értette ő, hogyne értette volna! Ők is voltak fiatalok, nekik is volt olyan időszak az életükben, amikor annyit dolgoztak, hogy majd bele szakadtak. De mégis. A családjukra valahogy mindig volt idejük. Inkább nem aludtak, de leültek a gyerekekkel játszani, inkább nem pihentek a hétvégén, de elutaztak a szüleikhez. Az unokákhoz pedig? Ha kellett, ha nem: mindig mentek. És nem szóltak, ha éppen valami fájt, ha éppen valami nem volt rendben: mentek, látogattak, játszottak, segítettek.
Aztán elment a mama. Akkor még nagyobb szüksége volt rájuk, akkor még inkább kereste a gyerekek társaságát. Nem akart egyedül maradni. Rá egy évre a fiáék elköltöztek: az ország másik felében találtak munkát. "Jó lehetőség, kocsival pedig sűrűn tudunk majd látogatni téged!" De egyre ritkábban jöttek, egyre többször elmaradtak. Megértette: zajlott az élet.
Két évre rá a lánya bejelentette: külföldre, Angliába költöznek! "Itthon nincs jövője a gyerekeknek papa! Azt akarjuk, hogy nekik könnyebb legyen!" Tudta, hogy miről beszél: a háború idején volt kisgyerek, 56-ban fiatal felnőtt: emlékezett még, milyen az, amikor valakinek nincs jövője. Ők ott voltak mamával egymásnak, ezért maradtak - különben is: ki gondoskodott volna az öregekről, ha nem ők? Maradtak. És nem bánták meg, soha.
A lánya megígérte: a nagyobb ünnepekre hazajönnek, nyaranta két hetet pedig itthon lesznek. A látogatások ugyan az elmúlt években rendre elmaradtak, de karácsonykor eddig mindig jöttek, év közben pedig legalább az interneten láthatta őket. Az is valami, gondolta.
Ez a mostani év viszont más volt. Valami fontosat akart mondani nekik, valami olyat, amit telefonon nem lehet. Igazán nem kívánt a terhükre lenni, de azt akarta, hogy tudjanak róla. Hogyha majd szeretnének, ott lehessenek, ha akarnak majd, segíthessenek.
Az utolsó karácsony - suttogta maga elé, miután a telefont letette. Nagyot sóhajtott, majd lefeküdt a kanapéra. Egyedül érezte magát. Végtelenül egyedül. Hol rontotta el? Ez az élet rendje? Így kell lennie? Ő csak ennyit érdemel?
Miközben nyomorúságos helyzetén gondolkodott, a szeme a padlón hagyott újság feliratára tévedt: ADDIG LÁTOGASD, AMEDDIG TEHETED.
Elmosolyodott. Így igaz. Ameddig teheted.
I. L.
#majdholnap #il365 #advent #ameddigteheted
A kép forrása/Source of the image: https://www.google.com/amp/s/rishalb.wordpress.com/2013/09/05/the-old-man-by-the-window/amp/
A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820
