Az élet mindennek ellenére, mégiscsak szép volt.

Tudta, hogy egy pillanat alatt elillanhat – mint ahogy eltelhet lassan, keservesen. Tudta, hogy fájhat. Kegyetlenül fájhat, s az ember mindig akkor kerül a földre, amikor a legkevésbé számít rá. De a fájdalom elmúlik. Vagy így, vagy úgy, de elmúlik. Persze egyszer visszatér majd. Elkerülhetetlen, hogy visszatérjen. Lehet, hogy hónapok, lehet, hogy évek múlva, mégis visszatér. Mert amíg van mit veszítened, azt bármikor elveszítheted. Viszont két fájdalom között – akkor zajlik az élet. Visszavonhatatlanul, megállíthatatlanul – de az élet zajlik. Tovább. És tovább.

Nem tehetsz ellene semmit! Sem a fájdalom ellen, sem az élet ellen. Engedd, hogy átjárjon! Engedd, hogy felszínre törjön! Éld át! Éld meg! Fáj? Persze, hogy fáj. Fáj, mert élsz. És élsz, mert fáj. 

Ha megjártad a legmélyebb sötétséget, akkor fogod csak igazán értékelni a fényt.

I.L.

A kép forrása: https://lamenteemeravigliosa.it/wp-content/uploads/2016/06/amori-impossibili3-1-e1465988187765.jpg

A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820