Szombat reggel, amikor kiléptem a házból azt tapasztaltam, hogy megint lovasok jártak felénk, egy jó adag lócitromot hagyva a kapunk előtt az utcán. Volt már ilyen, valószínűleg lesz is még – nekem azonban kicsit elöntötte az agyamat a méreg. Miközben összelapátoltam az anyag nagyját, eldöntöttem, hogy a saját oldalamon, egy facebook-posztban fogom megszólítani a helyi lovas közösséget. Provokálni akartam? Támadni akartam őket? Nem. Csupán arra voltam kíváncsi, hogy tényleg nem létezik a 21. században valamiféle megoldás erre a problémára? Írtam hát egy abszolút kulturált posztot, amiben érdemeik elismerése és a lótartás hagyományának fontossága mellett nagyon finoman megkérdeztem, hogy lehetne –e ezt máshogy intézni.
Az első nap csak néhányan reagáltak az írásra, alapvetően támogatólag. No de vasárnap? Valaki megosztotta a posztot egy (vagy több) csoportban, és innentől kezdve beindult a posztcunami. Voltam én minden, csak rendes ember nem: veréb, okoska tanár, aki unatkozik; primitív ember, akit zavar az élet körforgása; egy jó példa arra, hogy valakinek a rengeteg iskola mellett esze nincs; panellakó, aki nem való faluba; többen javasolták, hogy költözzek el városba/lakóparkba, ha ez zavar stb. A hozzászólások egy jó része tehát személyeskedő jellegű volt, abszolút félretolva és figyelmen kívül hagyva az alapfelvetést.
Egy másik fele a hozzászólóknak próbált ugyan érvelni, de ezt alapvetően hibásan tette: abszolút a témához nem tartozó érveket hoztak fel, újabb szempontokat kapcsolva az eredeti tárgyhoz: az autók kipufogógázát, a PET palackokat, településünk város mivoltának megkérdőjelezését stb. A lényeg itt is az volt, hogy fogást találjanak a vitapartneren, annak vélt vagy valós személyiségén.
És volt egy harmadik csoport, akik azért kitették az összes hozzászóló talán negyedét-ötödét: azok, akik kulturált hangnemben reagáltak az eredeti kérdésfelvetésre. Nekik utólag is köszönöm az emberi hangnemet és a hozzáállást.
Eleinte próbáltam a hozzászólásokat humorosan/ironikusan lereagálni, de a posztot végül kb. másfél nappal a felrakása után töröltem. Egyrészt kezdett nagyon elharapózni a hangulat, másrészt pedig túl sok időt kezdett elvenni az életemből a parttalan vitatkozás dühből és izomból „érvelő” emberekkel. Nagyjából öt éve nem bocsátkoztam nyilvános vitába a neten – és a továbbiakban legalább újabb öt évig nem tervezem. Nem ér annyit az egész.
És akkor a lényeg, amiért az egészet leírtam. Azt eddig is tudtam, hogy az általános vitakultúra nagyon mélyen van, egy-két negatív hozzászólásra számítottam is – de ilyen méretű össznépi felháborodásra és lincshangulatra viszont nem. Az ember a különféle közösségi oldalakon kerüli a politikai jellegű posztokat, ez tiszta sor. De ma már bárhol ki tud alakulni egy a fentiekhez hasonló hangulatú beszélgetés. Általában van néhány ember, vagy egy csoport, akit megtalál egy ellentétes vélemény és emiatt sértve érzi magát (politika, vallás, állatvédelem, sport, gyermeknevelés, bűncselekmény, oktatás – a sor gyakorlatilag a végtelenségig folytatható lenne), majd csípőből tüzelve megpróbálja megsemmisíteni a másikat.
De hé, emberek! A vita nem erről szól! A másikat meggyőzni kell, nem legyőzni! Ész érvekkel, tárgyilagos stílusban, személyeskedés nélkül. Még akkor is, ha a másik fél látszólag nem fogékony erre. Definíció szerint az érv olyan megállapítás vagy körülmény, amellyel véleményünk igazságát bizonyítjuk. Az érvelés célja: A) véleményünk elfogadtatása; B) vitapartnerünk meggyőzése C) együtt közelebb kerülni az igazsághoz. Az érvelés fontos része a cáfolat, ami a partner véleményének tagadása megfelelő bizonyítékokkal alátámasztva. A sikeres cáfolat feltétele: A) meg kell érteni a másik véleményét; B) sohasem a személyével, hanem a véleményével kell vitatkozni; C) kerülni kell a személyeskedést. Ezek azok a legalapvetőbb kitételek, amikert az érvelés kapcsán tanítani szoktam a gyerekeknek – és itt most be is fejeztem a magyarórát.
Ami ennél érdekesebb, az az emberi része a dolognak. Úgy látom, hogy az internet, a közöségi oldalak világa sikeresen kinevelt egy olyan terepet, ahol bár személyközi, interperszonális a kommunikáció, de mellette megvan az illúziója annak, mintha nem egy másik emberrel beszélnénk. Ezért engednek meg sokan az életben egyébként nem rájuk jellemző stílust, hangnemet, mondatokat. Ilyenkor a másik nem egy emberi lény, hanem csak egy posztoló, egy számunkra ismeretlen valaki, akibe ha épp olyanunk van, jól bele lehet rúgni, akin a frusztrációnk nagy részét le lehet vezetni. Ez az alapja az elhibázott vitakultúránknak – és sajnos ez az egyik fontos kiindulópontja a fiatalok között jelenlevő cyberbullying-nak – vagyis az internetes zaklatásnak is. Hogyan várjuk el, hogy a gyerekeink ne bántsák, elfogadják és tiszteljék a másikat, ha erre mi is képtelenek vagyunk? Ha azt látják, hogy nálunk ennyit jelent egy vita? Földbe döngölni, legyőzni, megalázni, kiröhögni a másikat – ha lehet minél „hangosabban”, minél szellemesebb (vagy annak vélt) beszólásokkal, folyamatos lájkgyűjtéssel.
Állíts! Érvelj! Hallgass meg! Kérdezz! Válaszolj! Cáfolj! Ez lenne az alapja mindennek. És persze fogadd el, hogy nem vagyunk egyformák. Meggyőzni akarj, ne legyőzni!
Kicsit fáradt vagyok már, de remélem érthető volt. Köszönöm, ha végigolvastad – és ha most nem szeded le a fejemet a véleményem miatt. Ha csak egy ember is elolvassa a jövőben kétszer azt, amit leír, mielőtt elküldené, akkor már megérte. És akkor talán nem lesz olyan minden netes vita, mintha felnőtt emberek lócitrommal dobálnák egymást.
I.L.
A kép forrása: https://sinoszhangforras.hu/hallj-a-testbeszedbol-i-mosoly-ereje/
A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820
