Pedagógusok vagyunk.
A sokszor lenézettek, a megtűrtek, az ingyenélők. Gúnyos mosolyok vagyunk a hátunk mögött, értetlenkedő tekintetek, "mi a baja ennek?" nézések. Megosztottak és mindig tűrők, megtörtek és nehezen ébredők. Saját magukért ki nem álló gyermek-felnőttek - vagy épp mindenkiért harcoló, de végül elbukó, felnőtt-gyermekek. Kérdések, amiket sosem teszünk fel, kiáltások, amiket sosem kiáltunk el. Hangok, amiket sokan nem értenek.
Pedagógusok vagyunk.
Percemberek ítélnek fejünk felett: gőgös tankerületi vezetők vagy hozzá nem értő miniszterek. Elavult rendszerben elavult tantervek, elavult székekben elavult emberek. Törékeny csónakban kanállal evezünk. Jön a szél! Jön a vész! Jön a vihar! Mi pedig lassan, komótosan, ráérősen evezünk. Néhányan kiszállnak, másokat kilöknek - és van, aki angyalként vág neki a ködnek… És az újak? Na ők, nem jönnek. Ők bizony nem jönnek...
Pedagógusok vagyunk.
Sajnáljuk egymást és sajnáljuk magunkat, sajnáljuk a jövőt és sajnáljuk a múltunkat!
Sajnáljuk a szülőt, a kollégát, a gyereket -
sajnáljuk, de ez van! Az ember ilyenkor mit tehet?
Mit tehet?
Aztán becsöngetnek. És elindulunk.
Pedagógusok vagyunk.
Belépünk csöndesen egy kopott kis terembe. Csillogó szempárak, finom mozdulatok, kíváncsi tekintetek: új osztály érkezett. Feszült figyelem, apró zörejek, néma áhítat lóg a levegőben. Mindenki ránk figyel. És akkor, ott, valami történik.
Pedagógusok vagyunk.
Mosoly vagyunk az első nehéz napon,
nyugtató tekintet egy ijesztő hajnalon.
Simogatás vagyunk egy kétségbeesett fejen,
jótékony káoszban segítő figyelem.
Ott vagyunk, figyelünk, osztozunk, osztódunk,
nehéz pillanatokban okosan, jól szólunk.
Ott vagyunk.
Pedagógusok vagyunk.
Ott vagyunk akkor is, a nehezebb napokon,
amikor a gyermeki arcokról lecsorgó fájdalom
félredobat füzetet, könyvet vagy tantervet,
ott, amikor azt hiszik, hogy minden elveszett.
Ott mikor anyu és apu közt - jajj, valami nagy baj van;
ott, mikor szétestél, s már nem bízol magadban.
Ott vagyunk, amikor érkezik az első szerelem,
s ott, mikor romok közt üldögélsz szíveden.
Ott vagyunk, amikor jajj, a szegény nagypapa!
Ott, mikor egyest kapsz, s most hogy menjek én haza?
Ott, mikor nem figyel, s nem hallgat meg senki,
ott, mikor úgy érzed: nem kéne létezni.
Végtelen elemként halvány kis fényekben
Aranyló iránytű végtelen tengeren
Pedagógusok vagyunk.
Osztály vállalunk, kiállítást, műsort szervezünk,
Íratunk, javítunk, kérdezünk, segítünk.
Aztán, megfáradva dőlünk be kardunkba,
Nehéz nap estéjén, kétségek közt fúlva...
Magunk se tudjuk, hogy még miért csináljuk?
Még miért? Tényleg? Miért? Miért?
Ti is tudjátok miért.
Tekintetek, nézésék, hálás kis gombszemek,
Kérdések, válaszok, szétoszló fellegek.
Könnyek és mosolyok, végek és kezdetek,
Együtt a nagy úton, együtt velem s veled.
Apró sikerek, világraszóló diadalok,
Kis pillanatok, csendes hétköznapok.
S hogy mi az értelme? Hogy még miért csináljuk?
A kérdést már nem halljuk, a választ már nem várjuk.
Elnyomja a moraj, a zsivaj, a kacaj,
Elnyomja az élet, ez az ős csodazaj.
Nézed már csak őket, vagy épp csak hallgatod,
Érzed, ahogy töltenek ezek a pillanatok.
Átéled, élvezed, hagyod még, elkapod,
Titkos kis varázslat simítja homlokod
És már nem számít lenézés vagy gúnyos mosolyok,
Nem számít megtörtség, és elbukott létharcok,
Nem számít percember, nem számít miniszter,
Nem számít a tanterv, nem számít a rendszer.
Semmi nem számít. Csak ők. A gyerekek.
Tőlük vagyunk egészek, tőlük leszünk teljesek.
Pedagógusok vagyunk.
Gondozók, óvónők, tanítók, tanárok,
Fejlesztők, dadusok, nevelők, konyhások,
Portás, karbantartó, titkárnő, takarító,
Napközis, helyettes, vagy épp igazgató
Vagyunk külön semmik, együtt pedig a minden
Minden, amiben jövő születik meg éppen.
Kezünkben az élet, kezünkben világ.
Apró facsemetékről millió kis virág
Ezerszer születünk, s ezerszer elbukunk
Sosem feladva járjuk tovább utunk.
Pedagógusok vagyunk.
I L.
(A kép forrása: https://pompasnapok.blog.hu/2017/07/12/a_sikeres_pedagogusok_8_szokasa)
