„Minden tekintet a templom tetejére fordult. Rendkívüli látvány tárult elébük. A legfölső galériából, a középső nagy ablakrózsa fölött hatalmas láng csapott fel, szikraörvényt hányva a két torony közé; a szilaj, zabolátlan, hatalmas láng foszlányait a füsttel együtt el-elkapta a szél. A láng tövében, a sötét mellvéd alatt, amelynek lóhereívei tűzvörösre gyúltak, két szörnypofájú vízköpő okádta szakadatlanul ezt az égő patakot, amelynek zuhataga ezüstösen vált ki az alsó homlokzat sötét hátteréből. Minél közelebb ért a földhöz, annál szélesebb kévébe nyílt ez a két folyékony ólomsugár, akár az öntözőrózsa ezernyi nyílásából permetező víz. A láng fölött nyersen és élesen vált ki a két roppant torony egy-egy oldala, koromfeketén az egyik, tűzvörösen a másik; maguk a tornyok még órásabbnak látszottak attól a végtelen árnyéktól, amelyet az égre vetettek. A kőbe faragott, megszámlálhatatlan ördög- és sárkányfej vészjósló kifejezést öltött, szinte életre kelve a nyugtalanul lobogó tűzben. Sárkánykígyók nevettek, vízköpő kutyák csaholtak, szalamandrák fújtak a lángba, szörnyfejek prüszköltek a füstbe. És e rémalakok közül, amelyeket kőálmukból életre keltett a lobogás és a ropogás, az egyik még talpra is állt, és időnként elhaladt az égő máglya előtt, mintha denevér suhanna el a gyertya lángja előtt.

E rémületes világítótorony bizonyára felébresztette álmából a favágót Bicêtre távoli dombjain, aki elszörnyedve  látta,  hogy  a  Notre-Dame  tornyainak  gigászi  árnya  ott  táncolt  előtte  a fenyéren."

(Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame, részlet)

(A kép forrása: 24.hu)

Ég a Notre-Dame. Amikor először láttam a képernyőn a hírt, azt hittem, hogy csak vicc. Hogy csak az agyam játszik velem. Ég? A Notre-Dame? Az nem lehet… Aztán megláttam az első képet a hírfolyamban, láttam az épület semmivel nem összetéveszthető sziluettjét, ahogy a tetején ömlik a füst… Ég a Notre-Dame.

Azonnal félretettem, amivel foglalkoztam, és szinte megbabonázva néztem a CNN-t. A közvetítés egy jó részét nem értettem ugyan – de talán ez nem is volt baj, így legalább volt lehetőségem a saját gondolataimmal foglalkozni. Nyílván elsőre nekem is a terrortámadás vagy a szándékos gyújtogatás jutott eszembe – szegény sokat szenvedett Párizs kapcsán ezek a kifejezések manapság igen gyorsan aktivizálódnak. Főleg úgy, hogy a múlt héten egy másik párizsi templomban, a Saint-Sulpice-ban is tűz volt – és hogy ott azt a hírek szerint gyújtogatás okozta. Jelen esetben ezt a lehetőséget hamar elvetették, és első körben az ott zajló felújítást okolják.

Ami tény, hogy a Notre-Dame leégett. Persze a falak megmaradtak, a harangtornyok hál Istennek nem omlottak össze, de a tető teljes egészében elpusztult – s vele együtt ledőlt a Huszártorony is. Nyilván lesz valami felújítás, nyilván újjáépítik majd az épületet valamilyen formában – de azt gondolom, hogy az már sosem lesz olyan, mint volt.

Nagyon erőteljes jelként lehet azt felfogni, ha a kereszténység legnagyobb ünnepének, Húsvétnak a nagyhetén leég az európai kultúra és az európai kereszténység egyik legfontosabb jelképe. Egy olyan épület, ami több mint hétszáz éve magasodik Párizs fölé. Egy olyan épület, amely évszázadokon keresztül volt a hit és remény helye, szimbóluma – menedék a világgal szemben. Menedék, ha kellett a világi hatalmasságok elől –Victor Hugo halhatatlan művében, A párizsi Notre-Dame-ban is itt lelt búvóhelyre Quasimodo és Esmeralda az őket üldözők elől. Megszámlálhatatlan nagy történelmi pillanat, keresztelők, mennyegzők és temetések – rengeteg mosoly és rengeteg könny.

Egy ideje persze már megváltozott a Notre-Dame funkciója. Sokak szemében egyszerű turistalátványossággá silányult – templom helyett. Számomra ez az ügy másik nagy tanulsága, és egyben ijesztő tapasztalata a jövőre nézve. Franciaország az 1789-es forradalommal kezdődően elfordult gyökereitől, és szép lassan eltávolodott saját keresztény múltjától és identitásától. A templomok kiürültek – mondják, és lebontják azokat. Vagy ha nem lebontják, akkor bérbe adják. Az egyikben diszkó lett, a másikban biciklis ugrató és szórakoztatóközpont. Azt mondják, a templomok kiürültek. Így van? Így van. Franciaország (és Európa) szépen lassan teljesen elfelejti keresztény gyökereit – a templomok kiürülnek. A kultúránk, a klasszikus értelemben vett európai keresztény kultúra hanyatlik, pusztul. Persze tudom, sokan azt mondjátok erre: ez az élet rendje, ha valami egyszer véget ér, annak a helyére természetszerűleg valami más kerül. Párizst és a nyugatot áthatja a multikulturalitás, egymás mellett és egymás közelében élnek homlokegyenesen ellentétes eszméket, gondolatokat, hitet valló emberek. Ezzel nem is lenne gond, a változatosság gyönyörködtet. A gond szerintem ott van, amikor az évszázados stabil alapot és biztonságot adó eszme és gondolat széles körben és teljesen eltűnik – és a helyét nem veszi át semmi. Ezt hívom én identitásválságnak. Ennek az identitásválságnak egy nagyon jelképes pillanata számomra a Notre-Dame leégése. Mintha Isten üzenni akarna ezzel: Elfordultatok tőlem? Napról-napra gyaláztok, sárba tiportok? Elhagyjátok, lebontjátok házaimat? Turistalátványossággá silányítjátok szent épületeimet? Akkor elhagylak én is Titeket. És meggyullad a templom. És ledől a torony. A huszártorony, ami az Isten felé nyúló emberi kéz szimbóluma volt. A kézé, ami már nem nyúl Isten felé.

Persze tudom, hogy Isten nem ilyen. Nem bosszúálló és nem haragtartó. Mert tegnap is ott volt, az oltás pillanataiban. Nem halt meg senki a szörnyűségben – ez már maga csoda számba megy.  És mára már azt is tudjuk: a körülményekhez képest lehetnének sokkal nagyobb károk is. A boltozatok kibírták a tűz okozta extrém terhelést, a torony jó irányba dőlt – amely a födémem nagy lukat ütött ugyan, de érintetlenül hagyta a felbecsülhetetlen értékű vallási ereklyéket. És ott volt Isten az emberekkel, amikor azok a tűzvészt nézve a tereken összegyűltek – és imádkoztak és énekeltek – együtt, közösen. Ha lehet bármi szépet és felemelőt találni ebben a katasztrófában, akkor ez az.

Ehhez a tragédiához persze nagyon komoly emberi mulasztások kellettek. Évekig, évtizedekig nem nyúltak a templomhoz, hagyták lepusztulni és leromlani az állapotát. Nem akartak rá költeni – bár a bevétel nyilván jól jött belőle. Franciaország, Párizs cserben hagyta a Notre Dame-ot. Ennek az eredményét tegnap láthattuk. Olvasni a mai hírekben, hogy Franciaország és a világ minden szegletéből érkeznek a felajánlások, az adományok. A Notre-Dame valamilyen formában biztos újjáépül. De olyan, mint régen, soha nem lesz. Ezt a katedrálist többek között szegény emberek építették a saját munkájukkal  és verítékükkel, nagyjából 160 éven keresztül. Ők, és az időközben zajló történelem hozta létre a hely szellemét, jelentette az épület különlegességét. Fizikailag újjáépíthető ugyan, de szellemi-lelki-transzcendentális téren már nem teljesen vagyok biztos a sikerben. Ez azon múlik ugyanis szerintem, hogy lesz –e olyan a következő évszázadokban, aki betöltse a teret, lesz –e olyan, aki Istent újra és újra vendégségül hívja a saját házába. Ha lesz, a katedrális – és vele az európai keresztény kultúra fenn marad. Ha nem, akkor lelki és kulturális pusztulást, a törvényszerű kiüresedést előbb-utóbb fizikai enyészet is kíséri majd. Ez lenne az igazi tragédia.

I.L.

(A kép forrása: www.parizsilatnivalok.hu)