Amikor beléptem a nappaliba és felkapcsoltam a villanyt, akkor pillantottam meg. Először teljesen másra gondoltam, négy macska, egy kutya és egy gyerek mellett sűrűn találkozik az ember apróbb balesetekkel. :-)

De nem, nem kaki volt. Hanem egy pici kisegér. Valamelyik macska hozhatta be a házba, amolyan trófeaként. Megenni nem akarta, csupán ősi ösztöneinek engedelmeskedett, amikor megfogta. Valószínűleg játszott, játszadozott is vele – mint ahogy már többször is láttam, ahogy a kertben pofozgatják a csapdába esett állatot – legyen az apró kisegér, vagy szárnyát tört kismadár. Ezek az apró áldozatok nem eledelként szolgálnak a kiskerti tápláléklánc egyik csúcsragadozóját adó macskának. Játékok csupán. Amikor pedig behozzák a házba? Egyszerű trófeák.

 Olvastam valahol: a macskák sokszor úgy mutatják ki azt, hogy az embert a falkájuk részének tekintik, hogy a házba/küszöbre hoznak általuk elejtett állatokat, afféle trófea gyanánt. „Nézd, erre is képes vagyok. Megszerzem, és megosztom Veled. Nekem nem kell, a tied lehet! Büszke vagy rám?”

 Az ember, amikor ilyet lát vagy hall, hajlamos elborzadni. Milyen vadállatias, milyen kegyetlen! Azért gyilkol – mit gyilkol, játszadozik az áldozatával, hogy utána lakótársa elé rakva büszkélkedjen vele, majd gyakorlatilag a gyilkolását értelmetlenné téve, otthagyja a tetemet. Nem, nem eszi meg – miért is tenné, zsákszámra kapja a finomabbnál finomabb macskaeledeleket. Nincs rászorulva. Gyilkol és játszik. Hajtja az ösztön.

 Aztán jobban belegondolva rájöttem, hogy ezek a nagyon is értelmes állatok kicsiben éppen azt csinálják, amit mi, emberek nagyban. Gondolj csak bele! Hajtunk, küzdünk, a létfenntartásunkhoz teljesen felesleges dolgokért áttiprunk mindenkin és mindenen – sokszor csak azért, hogy kifelé, a kisebb és nagyobb emberi közösségek, a társadalom felé bizonyítsuk: igenis, képesek vagyunk rá! Teljesen felesleges dolog? Igen! Megszerzésének a pillanatában már ürességet érzünk, majd újra kezdjük a harcot egy másik, értelmetlen dologért? Igen! Megszerezzük magunknak a nekünk tetsző nőstényt vagy hímet, nem törődve azzal, hogy hány ember életét tehetjük tönkre egy hódítás miatt? Majd megunt kacatként dobjuk el és szerzünk helyette másikat? Igen! Felhasználunk minden létező erőforrást, a Föld minden erejét csupán arra, hogy soha nem látott kényelemben éljünk? Igen! Önző módon pusztítunk mindent, beleértve azt a bolygót is, ami jelen tudásunk szerint az egyetlen hely, ahol az élet ilyen magas szinten meg tudott jelenni és fenn tud maradni? Igen! Napról-napra, hamis célról – hamis célra, élvezetről-élvezetre tékozoljuk el időnket, egészségünket és életünket – a legszentebb kincseket, amiket a teremtőnktől kaphattunk? Igen! Egy kis hatalomtól megrészegülve játszadozunk mások (munkatársak, beosztottak, szerelmek, szerettek) életével, csak azért, mert megtehetjük? Igen! Trófeákat gyűjtünk? Sokan igen. Sokszor igen. Túl sok az igen…

 De miért tesszük mindezeket? Mi vagyunk a teremtés csúcsa, a bolygót lakó valaha volt legintelligensebb élőlény. Megtehetjük? Megtehetjük! Lehetne, hogy erőforrásainkat másra használjuk? Nem a másik legyőzésére, nem hatalmas vagyonok felhalmozására, nem az emberiség kollektív szuperegójának folyamatos etetésére? Megtehetnénk! Mégsem tesszük. Legalábbis tömegével nem. Hajtjuk helyette a kisebb és nagyobb trófeákat, a legkisebb dolgoktól a legnagyobbakig, megnyomorítjuk saját magunk és a körülöttünk lévők életét – miközben a létező legfontosabb trófeáról, a szeretetről többnyire megfeledkezünk. Ebből a szempontból még a macskák is jobbak nálunk: a gyilkolás öröme mellett trófeaszerzésük másik mozgatórúgója a szeretet. Annak kinyilvánítása, hogy a tőlünk kapott sok jóért, hálából ilyen ajándékokat hoznak nekünk.

Vadállatias és kegyetlen? Igen, az. Ijesztően emberi.

I. L.